A badacsonyi vasútállomás környékét Hableánynak nevezik, s a legendás éttermet is. De vajon miért? Ismerjétek meg a badacsonyi hableány legendáját!

Réges-régen a Badacsony még fortyogó vulkán volt.

A tűzhányó ura magányosan élt ott, s a forró lángok között edzette, kalapálta messze földön híres fegyvereit, melyek rettegetté tették nevét. Félelmetes volt hatalmas izmaival, varkocsba font hajával, bőrét feketére festette a korom és a füst, ennél már csak szeme villogott sötétebben.

A vulkán ura szívében szomorú titkot őrzött. Egy aranyhajú pásztorleányka emlékét, ki elvarázsolta a marcona kovácsot. Magányos óráiban róla álmodozott, a nefelejcskék szemekről, a kacagó piros ajkakról, a rózsás orcáról. Hajnalka – a neve is mily édesen csengett! Ahogy azonban telt-múlt az idő, a vulkán ura rémülten vette észre, hogy a bájos arcocska képe mindjobban halványodik emlékezetében. Csak a vihar emléke élt benne elevenen. A szörnyű viharé, melyben a vén Balaton magával ragadta a leányt, s levitte a mélybe, hullámok sírjába.

Esténként a tűzhányó ura kiült a sziklákra, s nézte, nézte a habokat, melyek elrabolták kedvesét, s bizony volt, hogy a nap utolsó sugarai könnyeket ragyogtattak meg fekete arcán.

Egy alkalommal, amikor kiült egy bércre a naplementében, s nézte a Balaton zöld vizét, egyszer csak megpillantott egy gyönyörű leányt a vízben fürdőzve. Megbabonázva meredt a tüneményre. Azok az arany fürtök! Azok a rózsás arcok! Azok a cseresznyeajkak! Visszatért volna a hullámsírból? Csak nézte, nézte megdermedve, nem tudta, hogy valóság-e vagy káprázat, szerelmét látja-e, vagy csak a különös esti fények játszanak vele csalóka játékot. De ahogy a nap lebukott, a leány hirtelen eltűnt.

Hanem másnap, amikor munkája után kiült a bércre, a leány ismét ott volt a vízben. Aranyhaja vörösen izzott a lenyugvó nap fényében, lágy fehér karjai vidáman szántották a habokat. S a vulkán ura ismét megbabonázva nézte, ahogy vidám fröcsköli a vizet. Ahogy nézte, szívében új remény lángja gyúlt, s forróbb volt, mint saját tűzhányója.

Hanem a leány egyszer csak eltűnt. A vulkán ura leste, kereste, de nem látta sem a vízen, sem a parton.

– Hajnalka, Hajnalka! – kiáltotta mennydörgő hangján.

De csak a hullámok monoton csobogása válaszolt neki.

Harmadnap egy parti sziklára ült ki, s várta, várta lángoló szívvel a leányt. Leste a parti utakat, merről közeledik. Végül a vízből bukkant fel. A vulkán ura elkezdte hívni, csalogatni magához szerelmét.

– Hajnalka, szerelmem, visszatértél hozzám? Hajnalka, gyere, hadd öleljelek meg újra!

A leány a hívására közelebb is jött hozzá, s a vulkán ura csak ekkor vette észre, hogy nem emberi lény, hanem egy sellő.

A hableány ekkor megrázta arany haját, rámosolygott, majd eltűnt a habok között. A tűzhányó urát addigra teljesen megbabonázta, és gondolkodás nélkül utána vetette magát.

A hatalmas csobbanástól pedig kialudt a vulkán. Soha senki nem látta többet a tűzhányó urát.

A badacsonyi hableány története után ismered meg a többi balatoni legendát!

Ismerd meg a többi Balatoni legendát, amit összegyűjtöttem (vagy írtam :-)), és gyere vissza jövő vasárnap, mert vasárnap a MinaVidin mesevasárnap, és hozom a következőt! 

Vagy olvass bele mesekönyvembe, amiben két balatoni tündérke egy régi legenda nyomába ered, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése.

könyv mockup