A Csobánc rózsája egy gyönyörű leány és egy daliás ifjú mondája a török kor zűrzavarai között. Hogyan végződik a szerelmesek sorsa? Ismerjétek meg Gyulaffy Rózsa és Szentgyörgyi László történetét!
Lágy őszi szellő borzolta a Balaton vizét, majd játszva végigsimította a kikericsek lila szirmait. Meg-megrázta a sárguló lombokat, mire egy-egy aranyszínű levél álmosan a földre hullott, végül felszaladt Csobánc szürke várfalaira, hogy belekapjon az ott álló leány dús, aranybarna fürtjeibe.
Ám a leányt nem vidította fel a szél játéka. Nem hallotta a völgyből felhangzó szüretelők víg dalát, s nem figyelt a méhecskék utolsó, bágyadt zsongására sem. Tekintete mozdulatlanul tapadt a távolra: a Budára vezető utat kémlelte, reménykedve figyelve, nem kavarodik-e porfelhő a horizont peremén.
Csobánc gyönyörű virága, Gyulaffy Rózsa a kedvesét várta. Az ifjú daliát, ki szívét elnyerte, s kinek titokban örök szerelmet ígért ott a várfal tövében nyíló hatalmas hársfa alatt még a tavasszal.
– Megvársz-e, gyönyörű Rózsám, szép virágszálam, míg visszatérek győztesen a csatából? – kérdezte László.
– Megvárlak – suttogta könnyes szemmel a leány.
– Elsiratsz-e, ha elesem a haza védelmében, rút török kezétől?
– Ne mondj ilyet! – tette ijedten a leány finom kezét a dalia ajkára, elnémítva a baljós szavakat.
S szerelme zálogaként egy aranyszegélyű kendőt nyújtott át neki, melyre azok a gyönyörű fehér ujjak hímezték a rózsát, amiket az ifjú ajkai nemrég még oly forrón csókoltak.
Milyen édes volt az a csók, és milyen nehéz a búcsú!
Rózsa tekintetét újra a Budára vezető útra szegezte. Elillant már a tavasz a hársillattal együtt, elmúlt a nyár perzselő hevével, íme, már az első sárguló levelei táncoltak a szellőben.
Mégis, a hosszú hónapok alatt egyetlen hír, egyetlen üzenet sem érkezett Lászlótól.
A leány lelkében a néma várakozást lassan felváltotta a mardosó kétség. Vajon elfeledett volna? Lehetséges, hogy a távoli Budán egy másik leány hálózta be szívét, s az ottani vigasságok közepette már eszébe sem jut az ő Rózsája? Vagy tán török fogságba esett, s sötét tömlöc mélyén kesereg szerelme után? Vagy talán… – nem, erre gondolni sem akart. Csak állt ott, ujjait a hideg kőbe mélyesztve, s nézte, egyre nézte a távolt.
Egy verőfényes délutánon végre porfelhő támadt az úton. Egy futár érkezett, lova tajtékot hányt a sietségtől. Rózsa szíve hatalmasat dobbant, arcát az öröm tüzes pírja futotta el.
– Üzenet jött! – suttogta remegő ajakkal, és szinte repült a kapu felé. Átvette a levelet, de nem akarta a várnép kíváncsi szemei előtt felnyitni. Lesietett a vár alatti terebélyes hárshoz – ahhoz a fához, amely alatt Lászlóval utoljára vettek búcsút egymástól, s ahol a szerelmes ígéret elhangzott.
Ajkaival megcsókolta a viasz ismerős pecsétjét, a Szentgyörgyiek griffjeit, s szinte látta maga előtt az ismerős kezeket, amik oly erővel szorítják a kardot, s olyan gyöngéden az ő derekát. Lassan feltörte a pecsétet, s olvasni kezdte a levelet. Ám ahogy szeme a sorokon végigfutott, a napfény mintha kihunyt volna. Búcsúlevél volt az. A haldokló ifjúé, ki utolsó lehelletével még kedvesének suttog pár szót. Leírta, hogy végzetes sebet szerzett az egyik ütközetben, s csak pár órája maradt még. Ezt a pár órát pedig annak szentelte, hogy búcsúlevelet diktáljon Orbán deáknak, ki majd eljuttatja azt szerelmének. A levélben pedig Rózsát rábízta barátjára, Varjas Andrásra. S kérte szerelmét, hogy emlékét megőrizve adja kezét a vitéznek a gyászév letelte után.
Hanem Varjas András hiába jött a várba, Csobánc rózsája nem fogadta őt. Rózsa szíve majd megszakadt a bánatban, s az emésztő fájdalom végül ágynak döntötte. Édesapja tehetetlenül nézte, amint gyermeke napról napra elsorvad: rózsás arca halványulni kezdett, keze oly gyönge, hogy megemelni sem tudja már, s csillogó szemeiből lassan, de kérlelhetetlenül huny ki az élet fénye.
Mire letelt a gyászév, Rózsa már csak árnyéka volt önmagának. Feküdt ágyában, s időnként mintha Lászlót látta volna. De hasztalan nyújtotta kezét kedvese után, végül csak fáradtan párnáira dőlt.
Egy napon minden eddiginél tisztábban jelent meg előtte az ifjú alakja. Kinyílt az ajtó, és a beömlő napfény arany glóriájában ott állt a dalia. Éppolyan délcegen, amilyennek emlékeiben őrizte.
– László! – sikoltotta, s remegve nyújtotta a kezét a látomás felé. S amikor az megszorította az övét, biztos volt benne, hogy immár véget értek szenvedései, s a Mennyországban jár.
De a dalia nagyon is valóságos volt. Sietős, suttogó gyors szavakkal mesélte el történetét. Hogy harcolt dicsőségesen a király seregében, hogy csalták rútul tőrbe, s esett végül török fogságba. Ezért nem jöhetett, és ezért nem adhatott hírt magáról.
– S a levél, amiben kérted, hogy menjek feleségül Varjas Andráshoz? – kérdezte Rózsa, s halvány orcáját pír futotta el. – Hogy is juthatott eszedbe ilyesmi? Helyetted egy olyan mihasznának adjam kezem, ki a csata elől is gyáván megszökött?
László arcán előbb döbbenet tükröződött, majd éktelen haragra gerjedt.
– Az az aljas áruló! Ki akarta használni távollétemet!
Lassan minden sötét titokra fény derült. Kiderült, hogy Varjas András szövetkezett az álnok Orbán deákkal: együtt írták a hamis levelet László nevében. Varjas nemcsak a leány szépségét irigyelte Lászlótól, hanem sokkal inkább Csobánc vára kellett neki, amelyre már oly régóta fente a fogát. A bűntudattól gyötört Orbán deák végül reszketve vallott be mindent, és átadta László valódi leveleit is – amiket még fogságba esése előtt küldött az ő Rózsájának, s amik Varjasék aljas fondorlata miatt sosem értek célba.
Bár az árulás súlyos volt, a két nemes lélek végül mégsem állt bosszút. Szívüket annyira csordultig töltötte a viszontlátás öröme, hogy nem maradt benne hely a gyűlöletnek. Rózsába visszatért az élet, s egy verőfényes tavaszi napon a csobánci kápolna falai között Isten és ember előtt örök hűséget esküdtek egymásnak.
A menyegző után felkapaszkodtak a Badacsony hegyére, hogy kettesben gyönyörködjenek a tájban. Leültek egy hatalmas, lapos bazalttömbre, és onnan nézték a Balaton ezüstösen csillogó víztükrét. Azt a sziklát azóta is Gyulaffy Rózsa után Rózsakőnek nevezik a környékbeliek.
A badacsonyi Rózsakő Kisfaludy feleségének, Szegedy Rózának is kedvelt helye volt, s a legenda úgy tartja: ha egy szerelmespár leül a kőre, háttal a tónak, és egymás kezét fogva a jövőre gondolnak, még abban az évben házasságot kötnek.
Források:
- Gabányi János: Magyar várak legendái
- KISFALUDY SÁNDOR, AZ ELBESZÉLŐ. | Magyar irodalomtörténet | Kézikönyvtár
- Fedezd fel a Csobánc-hegyet, a Balaton-felvidék egyik ékkövét | CsodalatosBalaton.hu
A Csobánc rózsája után lássunk még több balatoni mondát!
Ha tetszett a Csobánc rózsája története, olvass bele valamelyik könyvembe, a balatoni mondákat és legendákat összegyűjtő Csodák tavába, vagy az apróbbaknak szóló meseregényeimbe, amiben két tündérke, Mina és Vidi ered balatoni rejtélyek nyomába, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése, vagy mi történt a vasszörnnyel.
Itt meg is tudod rendelni, hogy legyen saját példányod is! Vagy ajándéknak is adhatod Balaton-rajongó kicsiknek, nagyoknak – kérheted névre szóló dedikációval is!
