Jártatok már karácsonykor a salföldi apátság romjai között? Különös élményben lehet részetek ott ilyenkor. Erről mesélek mai mondámban: a salföldi éjféli misék titokzatos történetéről.
Ferenc, a kisörsi szőlősgazda teljesen eltévedt. Maga sem értette hogyan történhetett, hiszen százszor bejárta már ezt az utat a szőlőhegyről, de ezen a karácsonyon minden olyan különös volt az erdőben.
A hirtelen leereszkedett ködben teljesen elveszett. A hangok eltompultak, egy-egy ág reccsent csak lába alatt, s néhány vízcseppet hallott a leveleken zörrenni, de a köd súlyos csendje minden mást elnyelt. A máskor ismerős ösvények elvesztek, ismeretlen utak kanyarogtak a fák között, s nem találta közöttük a faluba vezetőt.
Hirtelen mintha fény sejlett volna fel a fák között. Ferenc szaporábban szedte lábait, s egyszerre ott magasodtak előtte az egykori kolostor ismerős romjai. Onnan szűrődött ki valamilyen halvány, kékes derengés.
– Más is eltévedhetett – gondolta megkönyebbülten –, s a kolostor falai között kereshetett menedéket. Talán egy vándor, kit nem várnak a közelben haza, azért húzhatta meg magát ott.
De ahogy közelebb lépett, különös érzés kerítette hatalmába. Hiába ért egyre közelebb, a fény nem lett melegebb, mintha nem tűztől eredt volna. S a hangok! Azok a különös hangok, amik kiszűrődtek a falak közül, mintha nem evilágiak lettek volna. Halvány csilingelés, mély hangú mormolás, saruk surranása.
Ferenc lelassította lépteit, s az öröm helyett, amit a vándorral való találkozás reménye keltett benne, most jeges dermedtség szorította szívét. Lopva belesett az egyik ablakon.
Az egykori oltár mögött fehér ruhás alak állt. Misét mondott éppen. A padokban áhítatos hívek ültek, volt, ki némán fordította fejét a pap felé, volt, ki lehajtott fejjel halkan mormolva rózsafüzérjét morzsolgatta. De Ferenc szívében nem engedett fel a jeges rémület, mert a misén nem ismerősök ültek, hanem különös emberek. Olyan régi ruhákban, miket egykori tanítója mutatott neki ósdi könyveiben. Szőrcsuhák, saruk, koszlott köpenyek, durva posztókabátok. S azok az arcok! A ráncos, beesett szemű, hamuszürke arcok! Nem a karácsonyi ünnep áhítatát látta rajtuk, hanem mérhetetlen bánatot és szenvedést. Megbánást és mélabút.
Az első padban kövér férfi ült. Fehér arca, s ódon ruhája elárulta Ferencnek, hogy ő is régi idők szülötte. A férfi szomorú volt, s folyton azt ismételgette:
– Ámen, Gáspár atya, ámen.
Ferenc dermedten állt, mozdulni sem tudott. A mise hangjai olyan ismerősen csengtek, s mégis olyan ismeretlenül.
– Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem – zúgott a padok között.
Az első padban ülő férfi hangosan felzokogott.
– …mondd, és meggyógyul az én lelkem… – ismételte.
De a fehér ruhás pap az oltárnál mintha nem is látta, hallotta volna, feléje sem tekintett. Elnézett a padok fölött a messzeségbe, túl a falakon, túl az erdőn, túl a Balaton sötét vizén. A mise szavai zúgva visszhangoztak a romok között. Megszólítottak mindenkit, aki egykor itt járt és azokat is, akik talán sosem léptek be a kolostor kapuin.
Ahogy elhangoztak a mise utolsó hangjai, a halvány derengés lassan elhalt. Csönd és sötétség telepedett a kolostor romjaira. Csak a kövér férfi maradt ott, s tovább zokogott:
– …én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem…
Majd felpillantott, s mikor látta, hogy egyedül van a falak között, felállt. Nagyon sóhajtott, s elindult.
Ferenc szíve szerint megszólította volna, de a férfi gyors léptekkel elindult, s alig bírt a nyomába érni. A köd lassan felszállt, a hold fénye kékes derengésbe vonta az erdőt, s így már maga is látta a haza vezető utat. De a kereszteződésnél a férfi nem a falu felé indult, hanem a temetőbe. S Ferenc rémülten látta, ahogy aláereszkedik az egyik sírba. Ismerte jól azt a sírt, hiszen sokat mesélt róla öreganyja. Az utolsó földesúré volt, Csigó tekintetes úré, ki elhordta a kolostor sok-sok kövét, hogy saját istállójába, óljaiba építs bele azokat. Hiába intette a plébános úr, hogy szentelt falak azok, nem kerülhetnek máshova, a tekintetes úr csak kacagta.
– Rég nem misézik már a falak között senki! Kinek hiányoznának azok a kövek?
Ha karácsony éjjelén valaki megáll a salföldi kolostor omladozó kövei között, még ma is megláthatja őt, amint az éjféli misén vezekel – mindaddig, míg Gáspár atya végül fel nem oldozza bűne terhétől.
Forrás: A salföldi kolostorrom karácsonyi legendája, 1941 | Salföldi Értéktár
A salföldi éjféli misék után lássunk még több balatoni mondát!
Ha tetszett a salföldi éjféli misék története, olvass bele valamelyik könyvembe, a balatoni mondákat és legendákat összegyűjtő Csodák tavába, vagy az apróbbaknak szóló meseregényeimbe, amiben két tündérke, Mina és Vidi ered balatoni rejtélyek nyomába, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése, vagy mi történt a vasszörnnyel.
Itt meg is tudod rendelni, hogy legyen saját példányod is! Vagy ajándéknak is adhatod Balaton-rajongó kicsiknek, nagyoknak – kérheted névre szóló dedikációval is!
