Vonyarcvashegy egyik legszebb helye a Szent Mihály-hegy, s rajta Magyarország egyetlen halászkápolnája. A hegy előtt elterülő Balaton, a pompás panoráma, a bájos kápolna vonzza a turistákat. Régen pedig a remetéket. Több legenda főszereplője a Szent Mihály-hegyi remete, ismerjétek meg az egyiket!
Harcok dúltak Erdélyországban, török s magyar ontotta egymás vérét. Ott volt a magyar seregben Pethő Menyhárt is hű apródjával, Bodor Imrével. Keményszívű volt Menyhárt úr, mégis nagy becsben tartotta a fiút, kedvelte állhatatosságát, vitézségét.
- Ha derekul szolgálsz engem ebben a háborúban, meglásd, meglesz a jutalmad! Annyit fogsz hazavinni a törökök kincséből, hogy nem szorulsz atyád sovány örökségére, takaros birtokot vehetsz majd magadnak, és bárki leánya szívesen adja majd kezét neked!
Ránézett a fülig elpiruló apródra, s felkacagott.
- Te, Imre, hát neked már meg is van a szíved választottja, úgy látom! Ki légyen az, mondd meg nekem!
Dehogy mondta, dehogy mondta Imre, ki az ő szíve választottja! Hiszen nem volt az más, mint Pethő úr szépséges lánykája, Lilla. Tudta, hogy túl magasra emelte szemét, de hát ki tudott volna ellenállni azoknak az igéző kék szemeknek, rózsás orcának, cseresznye ajkaknak, barna selyemfürtöknek? Annál is inkább, mert bizony Lilla is sokat tekintgetett az apród felé. S amikor elindultak a háborúba, Imre a nyeregkápáján egy aprócska Mária-medaliont talált, mely egyet rejtett azokból a csodaszép barna selyemfürtökből.
Hallgatott hát a fiú, mélyen a szívében őrizte titkát, s csak szorította egyre elfehéredő ujjakkal a medált, amikor a nagyurak ugratták őt aznap este a sátorban. Dersfy László volt köztük a leghangosabb, durva vörös arca alatt rengett széles tokája a nagy kacagástól:
- Mondd hát, fiú, szőke-e vagy barna az a menyecske? S osztán van-e rajta mit fogni? – s zsíros ujjaival megsimogatta a kupát, majd megmarkolta azt.
Hangos kacagás fogadta az otromba tréfát, de Imre csak hallgatott.
Hallgatott másnap is a nagy csatában, amikor összecsapott a török s a magyar sereg. De ha nyelve nem is forgott, a kardja annál inkább! S amikor egy hatalmas török támadt urára hátulról, nem volt rest, odaugrott, s egy ügyes szúrással szíven döfte a támadót.
- Ember vagy, fiam, Imre! – kiáltotta oda neki Pethő úr a csata hevében – Nem fog elmaradni jutalmad!
Véget ért a háború, Menyhárt úr és Imre végre hazatértek a Balaton partjára. Örült a Pethő család, de leginkább Lilla, kinek kettős félelem marcangolta szívét, hiszen nemcsak atyjáért, de szerelméért is aggódhatott. Ragyogott hát a leány, titkos, lángoló pillantásokat vetett a fiúra. Pethő úr pedig összehívta családját, asszonyát, két fiát, Lillát, s így szólt hozzájuk:
- Szeretteim, tudjátok meg, hogy az, hogy én most itt előttetek állok, nagyban múlt ennek az ifjúnak a vitézségén! Ezt pedig meg szeretném hálálni. Mondd, fiam – fordult apródjához -, mi a szíved vágya? Melyik falumat szeretnéd életem megmentéséért megkapni?
Imre lehajtotta a fejét. Merje mondani? Ne merje? Hiszen keményszívű volt Menyhárt úr, hirtelenharagú, de hozzá mindig olyan jóságos volt. Hátha most hálájában kinyitja szívét, és meghallja két szerető lélek óhaját.
Menyhárt úr látta a habozást, hát biztatta tovább:
- Nem falu kell neked? Legyen hát egy puszta. Birtok – mondd ki, bármi is legyen vágyad, életemért megérdemled! Egy Pethő sosem hálátlan!
Lillára pillantott Imre, hogy erőt merítsen tőle. S látta, hogy a leánynak ragyog a szeme az örömtől, biztatástól. Lángoló pirosság öntötte el az apród arcát, s fejét felszegve így szólt:
- Nem kell nékem sem falu, sem birtok! Megbocsáss, uram, bátorságomért: de Lilla leányod kezét kérem! Őszintén szeretem őt, mióta csak megláttam, többet ér ő nekem bármilyen kincsnél, földnél, falunál!
Néma csend lett. Megdermedt a levegő, de csak egy pillanatra. Aztán villámként csapott le Menyhárt úr haragja
- A lányom kezét??! – s Lillára pillantott. A lány lesütött szeméből, sápadtságából, remegéséből ráébredt, hogy Imre szerelme viszonzásra talált. Ez még jobban felbőszítette – Hogy merészelsz te az én lányom kezére pályázni?! Hogy merészeled egyáltalán a szemed rávetni? Tudd meg, hogy az én leányomnak főurak kérték meg a kezét, nem egy nincstelen kis apród! És én már el is ígértem Dersfy László úrnak!
Imre felidézte magában a durva, vörös arcú, otromba nagyurat, és elszörnyedt a gondolatra, hogy akár csak megérintse az ő szépséges Lilláját.
De a leány is Pethő volt, s ha gyöngének is tűnt első pillantásra, szívében, lelkében erős és kemény volt, mint apja. Haragosan pattant fel ülőhelyéről:
- Nem úgy lesz az, apámuram! Nem ígérhet el engem kérdezésem nélkül még magának a felséges királynak sem! Nem leszek én Dersfy László asszonya, se másé, ha nem lehetek Imréé! Pártámat csak a halál angyala oldja majd le!
- Hallgass, leány! Hozzámész Dersfyhez, s elfelejted ezt a senkiházit, vagy kitagadlak a családból, hozományodból! Te pedig takarod innen, s ne dúld fel családom békéjét! – ordította magából kikelve az apródnak.
Imre csak ennyit felelt:
- Elmegyek innen, hol az aranyat többre becsülik hálánál, vitézségnél, egy leány boldogságánál. Pedig származásom nemesi, csak pénztárcám vékony – majd a leányhoz fordult – Isten veled, Lillám! Válassz helyettem valaki mást, aki szívednek és atyád óhajainak is megfelel.
Azzal kirohant, felpattant lovára és elvágtatott.
Hova ment? Mi lett vele? Nem tudta azt senki. Lova gazdája nélkül tért vissza, s mivel nyomait a Balatonig követték, azt gondolták, Imre a vízbe veszejtette magát nagy bánatában.
Telt az idő, múltak a hónapok, a nyárból tél lett, s a télből megint nyár, Lilla pedig búsan hervadozott otthonában. Visszautasított minden kérőt, magát Dersfyt is, hallani sem akart másról, mint Imréről. Apja pedig, ki időközben megenyhült, s erősen szégyenlette tettét, hiába kerestette.
Eltelt két esztendő, mikor egyszer egy új szolga mesélt Lillának, ki Vonyarcról került Pethőék házába.
- Furcsa szerzet az új Szent Mihály-hegyi remete. Az előző öreg volt, s víg kedélyű, boldogan köszönte meg, ha apám süllőt vitt neki vagy pontyot. Ez bár fiatal, jó szava senkihez sincs. Csak bolyong a hegyen némán, sóhajtozik, senki nem látta mosolyogni, senki sem látta nevetni, s csak egyre fogy, halványodik.
Lilla szíve megdobbant:
- Imre lesz az! – s szaladt atyjához a hírrel.
Lóra pattant Pethő úr embereivel, s vágtattak a Szent Mihály-hegyre. De már elkéstek. A pap akkor mondta utolsó imáját fölötte, s fogta le szemét.
Pethő Menyhárt díszes temetést rendezett az egykori apródnak, saját keszthelyi kriptájába temettette el. S pár nap múlva Lilla is követte őt, kinek szíve megszakadt bánatában.
Így végül a halálban találkozott szerelmével, kit életében eltiltott tőle Pethő Menyhárt kevélysége.
Forrás: Kisfaludy Sándor: A szent-mihályhegyi remete
További balatoni történetekhez szeretettel ajánlom könyvemet, a Csodák tavát, melyben 48 balatoni és Balaton környéki mondát gyűjtöttem össze.
Itt bele tudsz is olvasni a balatoni mondákat és legendákat összegyűjtő Csodák tavába, vagy az apróbbaknak szóló meseregényembe, amiben két balatoni tündérke egy régi legenda nyomába ered, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése. Itt meg is tudod rendelni, hogy legyen saját példányod is! Vagy ajándéknak is adhatod Balaton-rajongó kicsiknek, nagyoknak!
