A veszprémi Gizella-kápolna mondája
A veszprémi Gizella-kápolna épületéhez szép monda kötődik, mai mesémből ezt ismerhetitek meg.
Gizella királyné nagyot sóhajtott. Bár tudta, hogy a veszprémi vár biztonságos, a sziklák magasában nehezen megközelíthető, mégis félelem szorította össze a szívét. Ura a távolban járt, és így kétszeresen is aggódott. Saját várnépéért és a királyért, kit oly régen látott már.
A feszületre, mit kezében tartott, ráhulltak könnyei.
– Mikor lesz béke ebben az országban? Mikor leszünk biztonságban? Mikor lesz e most született birodalom olyan, mint atyámé? Krisztus követője, hithű urakkal, kikre mindig számíthat a király?
Majd az ékkövekkel kirakott arany feszületre nézett, és forrón imádkozott, hogy a pogányok, kik körbevették a várat, elmeneküljenek, ha meglátják, hogy a királyné ura nélkül sem védtelen. A feszületre hajtotta fejét, s a hideg fém lehűtötte forró homlokát. Az ország legvitézebb harcosai és saját bajor lovagjai fegyvereire is támaszkodhatott. István nem hagyta királynéját egyedül. Ráadásul tegnap titkos futár is érkezett, aki átlopakodott a pogányok ostromgyűrűjén, és hírt hozott, hogy a király maga is hamarosan Gizella segítségére siet.
Imáit hirtelen kiáltozás zavarta meg, felpattant, s abban a pillanatban egy apród szaladt be.
– A király…! – kiáltotta a futástól elfulladó hangon.
Gizella felsikoltott.
– István!
– Közeledik, de üldözik őt!
A királyné kifutott az épületből, s látta, hogy ura egyedül közeledik lován, mögötte pedig egy egész pogány csapat vágtatott. A király átvágtatott a Séden, majd megtorpant, keresve az ösvényt, ahol felkapaszkodhat a meredek hegyoldalon. A királyné a magasból látta, s próbálta mutatni, merre kellene mennie, de ura nem vette őt észre.
– István, István! – kiáltotta, ám a pogányok ordítása elnyomta hangját.
– Uram, segíts! – fohászkodott Gizella, s a magasba tartotta a feszületet.
Abban a pillanatban a felhők közül előbukkant a nap, s ahogy rásütött a keresztre, az arany feszület a szikrázó ékkövekkel ragyogni kezdett. A pogányok megtorpantak, s ijedten mutogattak a sziklák tetején álló fehér ruhás nőalakra, kezében a szikrázó kereszttel. István is észrevette feleségét, s Gizella mutogatni kezdte neki az utat. A király lovával elkezdett felkapaszkodni a meredélyen.
A pogányok azonban első ijedelmük után magukhoz tértek, s követni kezdték őt. István pedig, mialatt fél szemmel felesége útmutatását követve irányította lovát, egymás után maga mögé hajította értékeit. Először erszényét dobta el, mire pár üldözője el is maradt, összeveszve a kincsen. Ezután aranyláncát, majd értékes palástját vetette le, s a hatás bizony nem maradt el: a pogányok egymással marakodva vetették rá magukat, s végül alig pár vitéz maradt csak, ki tovább üldözte őt. István ekkor míves tőrjét hajította el, de mire aranygyűrűjét lehúzta volna, a várvédők nyilai elérték a pogányokat, s azok átkozódva megtorpantak.
István boldogan ölelte magához Gizellát, ki örömkönnyeivel áztatta ura ruháját.
A csodálatos megmenekülés emlékére pedig a királyi pár kápolnát építettetett arra a helyre, ahonnan Gizella a feszülettel mutatta urának a megmenekülés útját. Ez a veszprémi Gizella-kápolna.
A szép népmondával szemben a veszprémi Gizella-kápolna csak a XIII. században épült.
Ismerd meg Gizella királyné legendája után a többi balatoni legendát, amit összegyűjtöttem (vagy írtam :-))!
Vagy olvass bele valamelyik könyvembe, a balatoni mondákat és legendákat összegyűjtő Csodák tavába, vagy az apróbbaknak szóló meseregényembe, amiben két balatoni tündérke egy régi legenda nyomába ered, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése. Itt meg is tudod rendelni, hogy legyen saját példányod is!
