Réges-régen történt, amikor még óriások, tündérek és törpék népesítették be a földet, hogy egy bakonyi óriásasszonynak tizenkét fia született. Derék fiúk voltak, egyik erősebb, mint a másik, ügyesen vadásztak, halásztak, járták az erdőt, ellenőrizték csapdáikat, hogy édesanyjuk fazeka sose legyen üres.
Csak a legkisebb volt ügyefogyott. Az mindig csetlett-botlott, a saját lábában is elesett. Szidták is a bátyjai minduntalan:
– Nézz a lábad elé! Elkergeted a nagy zajjal a vadat!
S ha nagy ritkán mégis utolért egy szarvast, az szinte biztos, hogy kisiklott a keze közül. Míg bátyjai folyton szidták, édesanyja védelmezte őt:
– Meglátjátok, ügyes lesz ő is, ha majd akkorára nő, mint ti!
Az idősebb fiúk csak morogtak a bajszuk alatt, s igyekeztek inkább otthon hagyni öccsüket, hogy ne legyen láb alatt.
Hanem lassan elfogyott a Bakonyból az összes szarvas, vaddisznó és őz, a patakokból a pisztráng, s egyre többször fortyogott csak sóska, spenót és üres kása az óriásasszony üstjében. A fiúk mind gyakrabban maradtak éhen, gyomruk korgása felverte az erdő csendjét. S az éhezéstől megvadultak, állandóan hajba kaptak, veszekedtek. Anyjuk hiába csitította őket, az addig jószívű testvérek egyre többet verekedtek.
Végül egy nap odaálltak édesanyjuk elé:
– Édesanyánk, itt kell hagynunk ezt a helyet, mert már nincs elég vad ahhoz, hogy megéljünk itt. Útrakelünk hát, s ha találunk egy másik vidéket, hol meg tudunk élni, visszajövünk érted.
Sírt-rítt az óriásasszony, de mit tehetett? A maradék kis lisztjéből sütött hamubasült pogácsát, elosztotta igazságosan tizénkét részre, takaros kis batyukat kötött kendőiből, s jól megtömte őket. A fiúk kivágtak maguknak egy-egy szép tölgyfát, s abból faragtak maguknak botot, mire rákötötték a batyut.
Hanem mikor útnak indultak volna, így szólt a legidősebb:
– Legkisebb öcsénk ne jöjjön velünk! Útban lesz minduntalan, s valakinek gondját kell viselni édesanyánknak is.
– Jaj, lelkem, kisfiam, nem kell rám vigyázni senkinek sem, de hadd lásson ő is világot! Ki tudja, hátha ember lesz végül belőle!
Morogtak a fiúk, mérgelődtek, de végül magukkal vitték a kis ügyefogyottat is.
Mentek-mendegéltek, de a legkisebbik fiú minduntalan lemaradt. Hol a bocskora esett le a lábáról, hol a kalapját fújta el a szél.
Egyszer aztán úgy lemaradt, hogy már nem is látta bátyjait. Nosza, nekilódult, egyre szaporázta a lábait, de csak nem látta testvéreit. Még jobban szaladni kezdett, de abban a pillanatban, megbotlott és elterült.
A batyuja gurult-gurult messzire, s egyszercsak megállt. Ez a batyu még ma is látható, messze kiemelkedik a síkságból, úgy hívják, Somló.
Ahol pedig ajka a földet érte, az emberek elnevezték Ajkának, s mind a mai napig így hívják városukat.
Forrás: Ajka város honlapja
További balatoni történetekhez szeretettel ajánlom könyvemet, a Csodák tavát, melyben 48 balatoni és Balaton környéki mondát gyűjtöttem össze.
Itt bele tudsz is olvasni a balatoni mondákat és legendákat összegyűjtő Csodák tavába, vagy az apróbbaknak szóló meseregényembe, amiben két balatoni tündérke egy régi legenda nyomába ered, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése. Itt meg is tudod rendelni, hogy legyen saját példányod is! Vagy ajándéknak is adhatod Balaton-rajongó kicsiknek, nagyoknak!
