Csípős volt a hajnal, csend honolt a zirci királyi udvarházban. Csak a király ágya mellett pislákolt egy halvány gyertyaláng. S Rózsa asszony, András király gyerekkori dajkája sürgött-forgott a beteg körül.
– Hideg van ma, és sehogy sem akar felmelegedni ez a szoba – morgolódott. – De mindjárt hozok még egy serpenyő forróságot, hogy felmelegítselek.
A dajka kislánya már szaladt is a kandallóhoz, hogy pár faszenet rakjon a vasserpenyőbe a király lábát felmelegíteni.
– Te vagy már csak velem, Rózsikám, hogy gondomat viseld. Lásd, mivé lett Magyarország királya! Előbb a szélütés, majd hogy lezuhantam a lóról, egy roncs maradt csak belőlem, s az is íme itt, Zircen, a saját fivérem rabjaként – mondta keserűen a király.
– Jaj, lelkem, Bandikám, hallgass csak, s pihenj!
– Bandikám, milyen régen hallottam ezt! – mondta András, s szemei könnyel teltek meg. – Mindenkinek felséges úr vagyok, csak neked maradtam meg Bandikám.
– Nekem ugyanaz a kisfiú maradtál, mint akkor régen, a Garam folyó mellett, atyád, Vazul udvarházában – mosolygott a dajka – Jaj, mennyit huncutkodtatok testvéreiddel, Leventével és Bélával! Hányszor csatangoltatok ott a Garam partján, s talpig sárosan bukkantam rátok.
– Bizony, szép idők voltak akkor – emlékezett szelíd mosollyal a király, de rögtön el is felhősödött a homloka. – Akkor még ha megharagudtunk egymásra, nem haddal támadtunk a másikra. A fakard döntötte el a csatát, s az első sebzés. De Levente nem szerette a csatázást. Bezzeg Béla! Tudtad-e Rózsikám, hogy a feleségét is karddal szerezte?
Rózsa összecsapta a kezét
– Ne mondd, lelkem, Bandikám!
A király mosolyogva idézte fel az emléket.
– Amikor atyánk, Vazul halála után Lengyelországba menekültünk, a lengyel fejedelem befogadott minket. Akkor egy alkalommal a pomeránok megtagadták az adófizetést. Házigazdánk, Mieszko fejedelem persze nem akarta ezt annyiban hagyni, s fegyverrel támadt rájuk. De nem akart senki sem sok vért ontani, se pomeránt, se lengyelt, hát párviadalban egyezett meg a lengyelek s a pomeránok fejedelme. Ám öreg volt már a derék Mieszko, nem volt elég fürge és erős a kardforgatáshoz, s akkor Béla vállalta, hogy kiáll helyette. Le is győzte a pomerán fejedelmet, ki onnantól elismerte Mieszko uralmát. Bajnok Béla – csak így nevezték öcsémet a lengyel udvarban. S akkor Béla megkapta a fejedelem leányának kezét.
A király ekkor vette észre a Rózsa asszony széles szoknyája mögül leselkedő kislányt. Mosolyogva kérdezte:
– S hát ez a leányka a tiéd–e?
– Az enyém, Bandikám. Rózsikának hívják őt is.
A király kedvtelve nézte a leányt.
– Nekem is van egy csöpp kis lányom. A kis Adelhaid. Épp ilyen mosolygós kék szeme van, mint a te Rózsikádnak. Derék, istenfélő leányt nevelt belőle az én feleségem. Tudod-e, hogy már kérője is akadt?
– Kérője? – csodálkozott a dajka – Hiszen még kisleányka ő is.
– Kisleányka, igen – mondta a király elrévedve. – Aranyhajú, kékszemű, mint egy angyal. És mint az anyja. Én is a lengyel udvarban ismertem meg a feleségemet, a kijevi fejedelem leányát. Szegény Anasztázia először kisírta a szemét, hogy egy pogány herceghez kell feleségül mennie. Rettegett tőlem, s az élettől, mit velem kell leélnie. De aztán megismert jobban, látta, hogy megkeresztelkedtem, s megszeretett. Vajon az én is Adelhaidom is megszereti majd az urát? A cseh fejedelem kérte meg a kezét.
– Szegény kisleány – csóválta fejét a dajka.
– Nem könnyű a magyar király leányának lenni – bólintott András. – De a feleségének sem. Oly kevés nyugodt idő jutott nekünk együtt Anasztáziával – tekintete ismét messzire révedt. Túl a szobán, túl a falakon a Balaton zöld vizéig – Tihanyban voltunk a legboldogabbak. Amikor meglátogattuk a monostort, s a barátokat, kiket Anasztázia hozott apja udvarából. Barlangokban laknak azok a szerzetesek a tihanyi hegy falában, de bizony mondom neked, boldogabbak, mint mi a fényes udvarunkban. Megcsalatva, elárulva…
– Jaj, lelkem, Bandikám, ne mondj ilyet, még hogy elárulva – szörnyülködött az asszony.
– Hát hiszen saját öcsém vetett fogságba!
– Az én kis Bélám? Az a csöpp fiúcska, kivel összedugtátok fejeteket, s együtt szőttétek kis tréfáitokat? Hej, de mérges volt tanítótok, a vén Adalbert barát, amikor borra cseréltétek a tintáját, vagy döglött egeret csempésztetek a szalmazsákjába!
– A te kis Bélád szent királya ellen haddal fordult! – kiáltott fel a király hirtelen felegyenesedve, de a mondat vége köhögésbe fulladt.
– Jaj, Bandikám, csöndesebben, ne fáraszd ki magad – ölelte át a dajka, s gyengéden visszatolta párnái közé a királyt. – Igyál ebből az italból, a tihanyi barátok készítették neked.
A király ivott pár kortyot az ónkupából, majd folytatta.
– Isten büntetése a sorsom. Hazahívtam Bélát, hercegséget adtam neki, s a koronát is megígértem. Béla pedig hűségesen szolgált. Amikor a császár ránk támadt, kicsiny hadunkat sikerre vitte. A német sereg kivert kutyaként ment vissza hazájába, s még vértjeiket is eldobálták. Vannak, akik azóta is Vértesnek nevezik azt a vidéket. Következő évben Pozsonynál győzedelmeskedtek seregeink, mert Béla egyik vitéze, Búvár Kund egymaga megfúrta s elsüllyesztette az egész német hajódahadat!
A kis Rózsika tágra nyílt szemmel hallgatta a csudálatos történetet anyja szoknyája mögé bújva. A király arca is kisimult, szeme ragyogott a dicsőséges idők felidézésétől.
– Akkor még az Úr kegyelme volt rajtam, s amire nem számítottam már, és mégis megörtént: megszülettek a fiaim. Előbb Salamon, utána pedig a kis Dávid. Látnád csak őket! Micsoda két kis herceg! Szakasztott, mint én és Béla. De a kis Dávid sosem törne a bátyjára. Már most megmondta, hogy őt bizony jobban érdekli a barátok szent élete, mint a háborúság, uralkodás. Bélának viszont a hatalom a mindene!
El is döntöttem, hogy nincs szükség ilyen uralkodóra, s inkább Salamon legyen a király. Meg is koronáztattam. De mondták embereim, Béla bizony nem fogadja ezt el, s ő akar a király lenni. Akkor Tiszavárkonyba hívattam őt. Felkelni akkor sem tudtam az átkozott szélütés miatt, hát magam elé, az ágyra raktam bársonypárnára a koronát s a hercegi kardot, hogy válasszon. Meg akartam tudni, maradt-e a régi Bélából, a testvérből, ki szereti bátyját, s a hűséges alattvalóból, ki elfogadja szent olajjal felkent királyát. Király akar-e lenni halálom után, s a koronát választja, vagy elfogadja a hercegi kardot, s fiam, Salamon oltalmazója lesz-e.
– Mit választott? – kérdezte tágra nyílt szemmel a kis Rózsika megfeledkezve a tiszteletről.
– A kardot választotta – mondta a király.
– Hát mégis megmaradt az én kis Bélámnak – ragyogott fel a szeme a dajkának.
– Én is azt hittem – mondta a király. – De nem így volt. Embereim később megtudták, hogy Miklós püspök, kit magamhoz hűnek tartottam, Bélához húzott, s megsúgta neki, hogy megölik, ha a koronát választja.
– Megöletted volna testvéröcsédet??! – szaladt ki hirtelen a dajka száján a kérdés, de rögtön rá is csapott saját szájára, s lesütötte fejét – Bocsáss meg…
András lehajtotta fejét.
– Nem tudom, mi történt velem. De meg is kaptam büntetésemet. Béla haddal vonult ellenem. S győzött. Amikor pedig menekülni akartam, Anasztázia után menni, ki már a német–római császárhoz menekült, felborult a szekér, s látod, csak egy roncs maradtam…
Testvér támadt testvérre. Ez Isten büntetése…
A király hirtelen a szívéhez kapott.
– Isten büntetése – motyogta, majd a párnái közé hanyatlott.
Rózsika rémülten hajolt hozzá:
- Bandikám, Bandikám, szólj hozzám!
Ám a király nem mozdult. Behunyt szemmel feküdt pergamensárga arccal.
- Édesanyám, szagolja ezt meg! – nyújtotta Rózsika az ónkupát anyjának.
A dajka beleszagolt, és rémülten meredt a kislányra.
- Nadragulya! – majd elkerekedett a szeme – A tihanyi barátok itala. Vagy nem is a tihanyi barátok küldték…?
András királyt az általa alapított Tihanyi Apátságban temették el, ahova később fiát, Dávidot is temették.
De testvérét is hamarosan utolérte a végzet: I. Bélára mindössze három év uralkodás után egy ünnepségen rászakadt a trónszék, s belehalt sérüléseibe.
Salamon lett a király, ám a rokonháborúnak nem lett vége, hiszen őt is unokatestvérei, Béla fiai, I. Géza és Szent László taszították le a trónról. De ez már egy másik történet…
Források:
A történet forrásául részben a Képes Krónika leírása szolgált:
“Az András királlyal levő magyarok látván, hogy Béláé a győzelem, elhagyták András királyt, és átálltak Béla herceghez. András király Németország felé futott, de el nem menekülhetett; a mosoni kapunál ugyanis elfogták. És mivel a Bakony erdejében Zirc nevű udvarházában gondatlanul tartották, meghalt. Szent Ányos hitvalló monostorában temették el, melyet ez a király alapított Tihanyban, a Balaton tavánál.”
Részben más mondák, így például Lengyel Dénes Béla herceg párviadala, A Vértes, Zotmund című mondái szolgáltak, melynek alapja szintén a Képes Krónika.
További balatoni történetekhez szeretettel ajánlom könyvemet, a Csodák tavát, melyben 48 balatoni és Balaton környéki mondát gyűjtöttem össze.
Itt bele tudsz is olvasni a balatoni mondákat és legendákat összegyűjtő Csodák tavába, vagy az apróbbaknak szóló meseregényembe, amiben két balatoni tündérke egy régi legenda nyomába ered, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése. Itt meg is tudod rendelni, hogy legyen saját példányod is! Vagy ajándéknak is adhatod Balaton-rajongó kicsiknek, nagyoknak!
