Vonyarcvashegyen mesebeli helyen áll Magyarország egyetlen halászkápolnája, a Szent Mihály kápolna. Messziről látszik a víz felől, de a partról is, és hirdeti 40 halász csodálatos megmenekülésének történetét. Lipták Gábor írt erről gyönyörű mesét Aranyhíd című könyvében Emberek a jégen címmel, érdemes elolvasni, de amíg meg nem szerzitek, összefoglalom a lényeget Nektek, ha már úgyis mesevasárnap van (ugye emlékeztek? Azt ígértem, minden vasárnap hozok egy mesét). 🙂

img_20180609_080909.jpg

Napok óta fújt a déli szél. A jeget lucskos, kásás víz borította. Joó Ferenc, a vonyarcvashegyi halászbokor gazdája tudta jól, a földesúr hiába kéri leánya esküvőjére a halat, kérését nem tudják teljesíteni. A lékhalászat, a balatoni halászok kedvelt tevékenysége lehetetlen ebben az időben. Hiába kérte a földesúr, hiába követelőzött, hiába fenyegette azzal, hogy megvonja tőlük a halászat jogát, Ferenc kiállt emberei mellett, nem akarta őket veszélybe sodorni.

Hanem a német intéző, ez az alamuszi, kígyólelkű alak úgy gondolta, most jött el az ő ideje! Ha már a régóta a bögyében levő Joó Ferenc nem hoz halat az esküvőre, majd hoz ő! Ellehetetítlenítve így a becsületes halászt, és elnyerve földesura kegyeit.

De nem számolt a balatoni halászok összetartásával. Hiába kereste fel a környék összes halászgazdáját, a fonyódit, a szemesit, de még a tihanyit is, bizony egyik sem vállalta busás pénzekért sem. Pedig tihanynál még talán alkalmas is lett volna a jég. De a szegény ember nem adja becsületét vagyonokért sem!

Volt azonban Joó Ferencnek egy semirekellő, dorbézoló féltestvére. Több időt töltött az a kocsmában, mint a hálónál, de csak megtűrték a halászok bátyja kedvéért. Meg aztán a vérében volt a halászat minden fortélya. Azt gondolta az intéző, ha a becsületes bátynál nem jár sikerrel, majd fog a becstelen öccsénél. Jól számított. Joó Pista elvállalta a munkát, és csakhamar kerített maga mellé még öt hasonló alakot, akik vállalták a halászatot. Kevés volt ennyi férfi a halászathoz, de vezetőjük úgy gondolta, nem is kell most nagy fogás, épp csak annyi, amennyi a lakodalmas asztalra elegendő, elboldogul vele ennyi ember. 

Eleinte jól is ment a dolog. Pista vezénylete alatt szépen kialakították a léket, belevetették a hálót, és hamar meg is telt halakkal. A falu népe a Szent Mihály dombról figyelte a munkát, és bizony volt néhány suttogó hang, hogy talán nem kellett volna átengedni azt ezeknek a semmirekellő frátereknek, nekik kellett volna jégre menniük. Nem szólt Joó Ferenc egy szót sem, de egyre nagyobb aggodalommal figyelte azt a fekete felhőt, ami délről közeledett.

És csakhamar meg is történt a baj. Kitört a téli vihar. A jég megroppant, s a hat halász egy jégtáblán rekedt. Joó Ferenc megkongattatta a harangokat, s futott már a falu népe, ladikért, csáklyákért, létrákért, hogy mentsék a szerencsétleneket. Zúgtak a harangok, már nem csak Vonyarcon, de Györökön és Gyenesen is. Veszedelem – hirdették – menteni kell. Negyven halász gyűlt össze, hogy mentsék azt a hatot, de az idő nem kedvezett nekik. A szél egyre erősebb lett, a jégtáblák egymásra torlódtak, beljebb sodorták most már a mentőket is, akik egyre nagyobb bajba kerültek. Az asszonyok némán imádkoztak, könnyeik patakokban folytak.

Végre Joó Ferenc elérte a jégtáblát, ahol öccse várta öt emberével a mentést. De bizony Pistát mintha ördög szállta volna meg, nem engedte embereinek a menekülést, csak ha Ferenc először a halat viszi ki. Ha már ennyit vesződtek, s ilyen veszedelembe kerültek, nem akarta veszni hagyni a zsákmányt. Ferenc hiába mondta neki, hogy a ladik nem bírja el a teli halászhálót, s embert jött menteni, nem halat, Pista megmakacsolta magát. Addig-addig fenyegetőzött, ordítozott, mígnem egy széllökés szétszakította a ladikláncot, s jégtáblájuk beljebb sodródott. Ferencet úgy rántották vissza emberei, s tartották fogva, hogy ne ugorjon utána. A szerencsétleneket már nem lehetett megmenteni. Egy darabig még hallották kétségbeesett kiáltásukat, jajveszékelésüket, aztán elnyelte az olvadó jég moraja, a szél süvítése.

Hanem most már a negyven ember is nagy veszedelembe került. A szél sodorta őket is el a parttól, hiába eveztek minden erejüket összeszedve. A jégtáblák zúgtak, ropogtak, a szél dühöngött, s a februári hideg ellenére dőlt a verejték a halászokról. A Szent Mihály dombon ott álltak száraz szemmel az asszonyok, már minden könnyüket elsírták, csak némán nézték embereik harcát. Lassan pedig sötétedni kezdett, de ők csak nézték-nézték a reménytelen küzdelmet. Végre valakinek eszébe jutott, hogy gyújtsanak tüzet, s az asszonyok, hogy végre tehetnek valamit, tobozokat, rőzsét kezdtek gyűjteni. Hamarosan lobogott a láng, s a vízen küzdőknek új reményt adott a fény.

Aztán megtörtént a csoda. Ki tudja, talán a harangok zúgása, az asszonyok imája, vagy a férfiak küzdelme miatt – de megfordult a szél. A vén Balaton nem akarta elvenni a negyven becsületes halász életét.

Megmenekültek a halászok, asszonyaik sírva ölelték őket, gyermekeik a nyakukba kapaszkodtak: újra együtt voltak a vonyarci családok…

A megmenekült 40 halász pedig hálából kápolnát emelt ott, Magyarország egyetlen halászkápolnáját.

A 40 halász legendája után ismerd meg a többi balatoni mondát!

Ismerd meg a többi balatoni legendát, amit összegyűjtöttem (vagy írtam :-))!

Vagy olvass bele valamelyik könyvembe, a balatoni mondákat és legendákat összegyűjtő Csodák tavába, vagy az apróbbaknak szóló meseregényembe, amiben két balatoni tündérke egy régi legenda nyomába ered, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése. Itt meg is tudod rendelni, hogy legyen saját példányod is!

Csodák tava mockup