Számos izgalmas várromot találunk a Balatonnál, én most három olyat hoztam el, amihez gyönyörű legenda kapcsolódik. Jöjjön hát 3 balatoni vár legendája!
Csobánc
A Rákóczi-féle szabadságharc után elrendelték a Sümegen állomásozó császári műszaki alakulatoknak, hogy robbantsák fel a csobánci várat. Az osztrák mérnökök pedig alapos munkát végeztek. Leégették a palotát, a tornyot, aknát fúrtak a vár alá, s felrobbantották a falakat. De az osztrákoknak még ez sem volt elég! Mivel szívükben rettenetes harag dúlt a szabadságharc alatti sikertelen ostrom miatt, példás bosszút álltak. Nem álltak meg a várnál, az erdőket is felgyújtották, a vár kápolnájából a holttesteket kivették, elégették és a hamut szélnek eresztették.
– Ne leljen nyugodalmat ebben a földben semmilyen lázadó kuruc lelke! – kiáltották, s nézték vérben forgó szemmel, hogy mit pusztíthatnának el még.
Szemük ekkor megakadt egy szép virágos kerten. A régi időkből maradt ez a kert, még a korábbi várkapitány, Gyulaffy László leányai ültették a sok szép levendulát, pünkösdi rózsát, szegfűt és zsályát.
– Ne virágozzon itt magyar lázadók virága senki gyönyörűségére – gondolta magában az osztrák, s a katonák letiporták azt. Háromszor ment rajta végig a hadsereg, s bizony híre-hamva sem maradt a sok szép virágnak, a szárak megtörtek, a színes szirmokat beletaposták a földbe.
Hanem a következő évben mégis kinyíltak a virágok, pedig nem gyomlálta, nem kapálta, nem öntözte őket senki. S azóta is minden évben kivirágoznak a Gyulaffy leányok virágai, s hirdetik a várat védő magyar leányok s vitézek dicsőségét.
A legendát itt ismerheted meg részletesebben, a várról pedig itt találsz bővebb leírást.
Rezi
A Rezi vár utolsó fénykorát a XVI. században élte. A század végefelé azonban a Pethő családnak elfogyott a pénze, először a tizenkét fős várőrséget ötre csökkentették, végül el is hagyták a várat. Egyesek szerint ők maguk rombolták le, hogy a törökök kezére ne jusson, mások szerint a törökök.
És miért fogyott el a Pethő család pénze? Íme a legenda!
Egyszer réges régen, amikor Rezi vára még teljes pompájában magasodott a Balaton-felvidék kies lankái fölé, Pethő Péter volt a vár ura.
Kapzsi volt a vén Pethő, mindenhol csak azt leste, hol kaparinthat meg még egy kis pénzt, hogy szaporíthatja még jobban családi vagyonát. Naphosszat ült a kincsesládái között, számolgatta tallérjait, arany- és ezüstpénzeit. S mérgesen nézett le a toronyból a sok szegényre, akik sorban álltak a vár alatt, hogy a hegy tövében fakadó forrás jótékony vizében megmártózzanak. Számtalan eldobott mankó, bot hirdette: itt gyógyulásra találhat mindenki.
Egyszercsak gondolt egyet a vén Pethő, s magához hívatta várnagyát.
– Mostantól ingyen nem adom földem vizét senki fiának! Állíts oda embereket, s szedjenek pénzt azoktól, akik gyógyulásra vágynak!
Mit tehetett a várnagy? Kihirdette hát, hogy mostantól csak pénzért mártózhat meg a vízben bárki. Lett nagy sírás-rívás a környéken, szidta mindenki a szívtelen földesurat, de hát mit tehettek?
Attól fogva csak módos emberek jártak a forráshoz gyógyulni. S ha már meggyógyultak, szívesen töltötték idejüket a kapzsi várúrnál. Az meg boldog volt, ha minél többen jöttek, hiszen a nagy mulatozásoktól, dorbézolásoktól még jobban teltek a kincsesládák.
Történt aztán egyszer, hogy egy szegény ember keveredett a forrásnál várakozók közé. Mankójával bicegett, keserves út volt a háta mögött, mert messze földről érkezett. S a messzi földre csak a víz gyógyító erejének híre jutott el, a kapzsi földesúré nem. Ahogy várt ott sorára, észrevette őt Péter úr, s ráförmedt:
– Van-e pénzed, hogy megfizesd díját a fürdőzésnek?
A szegény vándor nagyon elcsodálkozott, s elmondta, milyen nagy utat tett meg, hogy gyógyulásra leljen a csodálatos vízben, de fizetni nem tudott, s könyörgött, hadd mártózhasson meg csak egy percre a vízben. De a kőszívű várúr nem engedte, s hiába jajveszékelt az istenadta, katonáival elkergettette onnan. Nem volt az úri közönség között senki, aki megszánta volna: mind helyeselték Péter úr döntését.
De egyszercsak hatalmas robaj támadt: a víz hirtelen az égnek szökött, majd nyomtalanul eltűnt. Pethő Péter és a gazdag vendégek rémülten látták, hogy a forrás egyik pillanatról a másikra kiapadt. Szedte is mindenki a sátorfáját, s menekültek gyorsan, mert rögtön tudták, hogy Isten büntetése volt ez a kőszívű viselkedésért.
Péter úr azonban lassan összeszedte magát, s belekiáltott a kiszáradt kútba:
– Mit nekem forrásvíz! Van énnékem elég ezüstöm és aranyam!
S szaladt fel a kincsestárába. De amikor kinyitotta az első ládát, elállt a lélegzete: a sok arany és ezüst mind-mind kővé vált! Egymás után nyitogatta a ládákat, de bizony nem talált egyebet, csak értéktelen kavicsokat.
Így lett földönfutó Rezi utolsó várura, ezért kellett azt végül lerombolni, mert nem volt, ki fizesse a katonákat.
A figyelmes látogató pedig mind a mai napig megtalálhatja a vár körül a kerek kavicsok tömegét: a Pethők és Péter úr egykori vagyonát.
Tátika
Tátika szépséges várkisasszonyáról szól harmadik a legenda…
Klára ábrándozva nézte a messzi távolt. Kis toronyszobájából olyan reménytelenül elérhetetlennek látszott a Balaton zöld vize, pedig mennyire, de mennyire szeretett volna a partján sétálni! Belemártani kezét hűs vizébe, hallgatni a hullámok csobogását… De tudta, ez sohasem lesz számára lehetséges. Édesanyja halála után apja még jobban bezárkózott, féltette, óvta leányát, sehova sem mehetett Tátika várából. Drága kelmékkel, selyemmel, bársonnyal tette otthonossá lakosztályát, ékszerekkel, vagyont érő csecsebecsékkel halmozta el, hogy kedvében járjon, de Klára mégiscsak kalickában érezte magát. Még ha aranykalickában is. Ahogy kinézett ablakából, egy könnycsepp gördült végig bájos arcán, de már le is törölte, elszégyellve magát, hiszen édesapja mindent megtett érte, ami lehetséges…
Rezi Sándor, Csobánc várkapitánya elgondolkodva sétált az erdőben. Messzire ment saját várától, de mióta egyszer meglátta Klárát Tátika várának tornyában, egyre többet járt erre. Ismerte a leányt, hiszen sok időt töltöttek gyerekkorukban együtt, s mielőtt elment hosszú külföldi útjára, meg is forgatta egy badacsonyi szüreti mulatságon. De akkor csak tréfából táncoltatta meg, játszópajtásként tekintett rá. Most azonban a leány megváltozott. Nem éretlen fruska volt többé, hanem egy gyönyörű rózsabimbó. Az erdő sűrűjéből leste aranyhaját, ábrándos kék szemét, hófehér bőrét. Hamarosan megtudta a környékbeliektől, hogy a vén Pethő bezárva tartja a lányt, senki még csak a közelébe sem mehet öreg dajkáján kívül.
- Vajon elígérte már valakinek? – gondolkodott. – Gazdag nagyúrnak talán… Vagy a király fiának… S nem akarja kockáztatni, hogy a leány szíve mást válasszon.
De onnantól nem volt maradása Csobáncon, útja minduntalan Tátika felé vezette. Hamarosan kitaposott ösvény vezetett oda, hol a fák rejtekében figyelte a leányt. S ahogy figyelte, szívében egyre hevesebben lobogott a szerelem lángja.
Egy napon végül felvágtatott a várba a vén Pethőhöz.
Nagy örömmel fogadta az öreg, s leültette asztalához, majd itallal kínálta.
- Régen láttalak, fiam! Mesélj hát, milyen volt az a nagy út messzi országokban? Milyen az élet a császár földjén, s milyen Párisban? Azt mondják, még az ángliusokhoz is eljutottál!
- Szép volt, jó volt, apámuram, de nem mesélni jöttem most.
S elmondta, hogy látta meg Klárát a vártoronyban, hogy gyúlt szerelemre szíve. Az öreg Pethő elfelhősödött homlokkal hallgatta. Nem kerülte ez el Sándor figyelmét, s minden bátorságát összeszedve így folytatta:
- Látom, hogy nem örül, apámuram, a kérésemnek. Tán elígérte már Klárát másnak? Mondják, régóta bezárva tartja a toronyba.
Az öreg szemét könnyek öntötték el.
– Dehogy ígértem el bárkinek egyetlen leánykámat! Bár el tudnám ígérni! Tudd meg, fiam, hogy azért zárom el az én Klárámat, mert nem tud járni. Három éve szörnyű betegség támadta meg, hetekig lebegett élet és halál között, és bár felgyógyult, soha többé nem tudott lábra állni.
Sándor szívében azonban olyan hevesen lobogott már a szerelem lángja, hogy így szólt:
– Nem bánom én, ha ölben viszem is haza Csobáncra! Nélküle nem tudok élni!
Pethő, látva elszántságát, felvezette a toronyszobába. És ott ült a szépséges leány, kit annyiszor meglesett már! Most végre közelről látta arany fürtjeit, égkék szemét, s látta, hogy hófehér bőrét pirosra festette az izgalom. Klára magányos óráiban sokat ábrándozott Sándorról. Ő bizony már négy éve, a badacsonyi mulatságban sem játszópajtásként tekintett rá, hanem a fiatal leányszív teljes rajongásával. És íme! Itt áll az ifjú! Pontosan olyan, mint álmaiban, ahogy négy éve minden áldott nap maga előtt látta: dús, barna haja vállát verdeste, délceg termetével jóval apja fölé magasodott, ragyogó fekete szemében a szerelem lángja lobogott.
Sándor térdre esett a leány előtt, óvatosan fogta meg gyenge fehér kezét, alig merte érinteni, mintha félt volna, hogy eltűnik a tündér, ha hozzáér. Szemét is alig merte ráemelni, amikor megkérte kezét. A leány halkan rebegte az igent.
Felpezsdült Tátika és Csobánc vára: lázas készülődés kezdődött. Hímzőasszonyok késő éjszakáig dolgoztak Klára kelengyéjén, Sándor pedig a rideg vártornyot próbálta berendezni, hogy asszonyát fogadhassa benne. S közben minden nap járta az utat Tátika és Csobánc között. Gyakran letért az útról, hogy cikláment, liliomot, százszorszépet, zsályát, az erdők és mezők legszebb virágait vigye menyasszonyának.
Egy alkalommal öreg cigányasszonyt látott meg az út szélén, ki gyönyörű liliomokat szorongatott kezében. Az is meglátta őt, hát rögtön kiabálni kezdett:
- Nézze, nagyuram, ezt a gyönyörűséges virágot! Szebb az, mint a maga hervadt ciklámenjei! De három dínárért a magáé, s viheti a babájának!
Sándor odavetette neki a három dénárt. Az öregasszony meglepődött, odaadta a virágot, s hajlongni kezdett:
- Hozok ám még neked, nagyuram, ha kell! A varázstó mellett nőttek, azért olyan csodálatosak!
- Miféle varázstó? – hökkent meg Sándor, hisz annyit lovagolt már a környéken, de sosem hallott a tóról.
- Ó, hát nem messze innen, a fenyőerdőben van egy csodálatos vizű tó. Nagyurak, ha megbetegszenek, messzi földről hoznak maguknak orvosdoktorokat és csodaszereket, de nekünk nincsen ilyenre pénzünk, hát a természethez fordulunk gyógyulásért. Ha valaki fájlalja lábát, nem mozdul a dereka, megferedik a tóban párszor, s olyan, mintha megifjodott volna!
Sándor megöltelte, megcsókolta a cigányasszonyt, az meg csak nézett, s nem tudta, mi lelte a fiatalurat. Hát még amikor három aranyat adott neki, azt gondolta, biztos megbolondult. De Sándor már szaladt is a hírrel a vén Pethőhöz, aki hitte is, nem is, de bármilyen szalmaszálba belekapaszkodott volna imádott leánya gyógyulásáért. Pár nap alatt felépítettek egy takaros kis fürdőházat, Klára pedig mindennap megfürdött a tó vizében.
És láss csodát! Három hét múlva nem volt szüksége dajkája segítségére, hogy kilépjen a partra.
Volt nagy öröm Tátika és Csobánc várában, mikor a futár megvitte a hírt! Sándor azonnal lóra pattant, s amikor megérkezett, Klára boldogan szaladt mátkája karjaiba. A várkapitány forrón átölelte, majd lovára ültette, s levitte a Balaton partjára. Klára pedig leült a partra, kezét bemártotta a zöld színű habokba, és együtt hallgatták a hullámok csobogását…
Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz MinaVidi Facebook vagy Instagram oldalához, vagy maradj itt a blogon, ahol további ötleteket találsz balatoni kirándulásokhoz, együtt töltött időhöz, meséléshez és megnézheted fotóimat is.
Vagy olvass bele mesekönyvembe, amiben két balatoni tündérke egy régi legenda nyomába ered, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése. Itt meg is tudod rendelni, hogy legyen saját példányod is!
