Anyukámnak, Napsugárnak
– Anya, hallod, ezt a hangot? – szólt a kis riadt, cérnavékony hangocska, amikor kinyílt az ajtó, s a gyertya fénye az ágyra hullott.
Az édesanya leült az ágy szélére, a kis éjjeliszekrényre állította a gyertyatartót, és gyengéden megsimogatta a kisfiú fejét, aki alig látszott ki a paplan alól.
– Csak a szél zúg a fenyők között – vigasztalta. – Nagy vihar van odakint. Képzeld, szegény kicsi madarak hogy meg lehetnek ijedve! Sokkal jobban, mint te, hiszen fáznak, és nekik nincsen fedél a fejük fölött, nincs puha ágyikójuk.
– Anya, maradj itt!
– Jól van, kisfiam.
Együtt hallgatták, ahogy nyögtek a fák, míg tépte őket a vad, északi szél. Egyszercsak a kisfiú felkapta a fejét:
– Hallod, anya, ez az, ezt hallottam! Mintha lódobogás lenne! – és remegő hangon hozzátette – Azt is tudom, ki az! – hangja egészen elhalkult a félelemtől – A Fakó Lovas!
Édesanyja ismét megsimogatta a kisfiú fejét.
– Ki mondta ezt neked, kisfiam?
– Az az öreg néni az udvarházból.
– És azt is elmondta, ki az a Fakó Lovas?
– Csak annyit mondott, hogy elviszi a rossz gyerekeket.
Az édesanya nagyot sóhajtott:
– A Fakó Lovas egy szerencsétlen királyfi. Esze ágában sincs elvinni a gyerekeket. Szomorú történet ez, kisfiam.
A kisfiú szeme nagyra kerekedett.
– Meséld el, anya!
Lehet annak már vagy ötven éve, hogy élt messze délen egy király. Három fia volt a királynak, egyik délcegebb, mint a másik. Édesanyjuknak mégis a legkisebb volt a kedvence. Ő volt mindig a legbátrabb, legvirgoncabb, egész kis korában is hol a fa tetejéről szedte le, hol a patakból halászta ki dajkája, s a három királyfi apró csínytevéseinek is mindig ő volt a kifundálója. Ahogy cseperedtek, együtt járta a három fiú az országot-világot. Messze földeket bejárt a három testvér, és messzi földről hoztak maguknak menyasszonyt is: a tengeren is túlról, a forró Délről hozott feketehajú, tüzes királyleányt a legidősebb, a fűszeres Keletről csöndes, mindig mosolygó, barnabőrű, barnahajú hercegnőt a középső, s a szeles Északról hozta szőke, fátylakba burkolt, meseszép menyasszonyát a legkisebbik.
Szellőleánynak hívták a legifjabb menyasszonyt. Olyan légies, könnyed teremtés volt, hogy lépteit sem lehetett hallani a palotában. Ha látta valaki, azt hihette, szellők szárnyán suhan, csupán könnyed, virágillatú fuvallat jelezte közeledtét. S bár gazdag hozományt hozott, nagy kincsesládákat arannyal, drágakövekkel, hatalmas végeket drága selyemből, bársonyból, senki sem tudta, milyen királyság, hercegség leánya, családja sem jött el a hét országra szóló lakodalomra, amit az öreg király és a királyné rendezett legkedvesebb fiúk menyegzőjén.
Boldog volt a királyfi, és boldog volt gyönyörű felesége. És az öreg királyi pár legnagyobb örömére hamarosan aranyhajú kislány érkezett a legkisebbik királyfi palotájába. Olyan szép, kedves és üde volt a kislány, hogy még a Nap is megállt égi útján, hogy lemosolyogjon rá. Oly sokszor állt meg, és simogatta végig sugaraival, hogy Napsugárnak nevezték el.
Még két éves sem volt Napsugár, amikor Nyugatról kegyetlen hadak törtek az országra. Mivel öreg volt a király, nem tudott a serege élére állni, ezért legidősebb fiát jelölte a csapatok fővezéréül.
Szomorúan ült össze a család a búcsúvacsorára. Ott zokogott az asztalnál a legidősebb fiú feketehajú felesége, csöndesen vigasztalta a barnahajú hercegnő és Szellőleány. Mindenki szomorú volt, egyedül a kis Napsugár kacagott boldogan, és mutogatta kis babáit nagymamájának, aki igyekezett mosolyt erőltetni arcára, miközben csendesen nyelte könnyeit. Végül nem bírta tovább, és sírva fordult legfiatalabb fiához:
– Fiam, te voltál mindig a legbátrabb, legügyesebb. Menj el, bátyáddal, és vigyázz rá! Ha te ott vagy vele, nem fogom úgy félteni, hiszen te meg tudod őt védeni.
Mindenki döbbenten nézett az öreg királynéra. Még a legidősebb királyfi felesége is abbahagyta a zokogást:
– De anyám, hiszen neki gyermeke is van! Nem hagyhatja magára Szellőleányt és Napsugarat!
De az anya egyre csak zokogott:
– Fiam, fiam, tedd meg ezt a kedvemért!
A legkisebbik királyfi határozottan felállt:
– Rendben vagy anyám. Elmegyek
Szellőleány felsikoltott és belékapaszkodott:
– Ezt nem teheted! Emlékszel… az Északi Szél. Azt ígérted, mindig velem maradsz… és megvédesz tőle.
A királyfi nyugtatóan mondta:
– Hamar vissza fogunk jönni. Mire megfordulna a szél, és megindulna az Északi Szél, már megverjük az ellenséget, és én itt leszek veletek.
– Az Északi Szél bármikor jöhet, nem vár, és nem türelmes. Ha a fülébe jut, hogy egyedül hagytál, azonnal felkerekedik. Emlékszel az ígéretedre.
– De anyám arra kér, hogy menjek. Te is büszke leszel rám, ha győztesen térek vissza a háborúból.
És a királyfi elment.
Szellőleány nem hagyta el többet a palotáját. Behúzta a függönyöket, és onnan leste ijedten a szélkakast. Sógornői sokat jártak hozzá, és vigasztalni próbálták. Akkor tudták meg történetét is.
– Az Északi Szél menyasszonya voltam. Szüleim gyerekként elígértek neki, és mivel hamar meghaltak, ő a saját udvarába vitt, és ott nevelkedtem. Rettegtem tőle. Öreg volt, fagyos a lehellete, jégcsapok lógtak szürke hajában, mindig köd vette körül – kezével takarta el arcát –, rettenetes volt.
És aztán egyszercsak megjelent Ő – arca felragyogott. – Szőkén, daliásan. Nem is tudom, hogy jutott be az udvarba. Azt sem tudom, hogy tudta legyőzni párbajban félelmetes vőlegényemet. Akkor az Északi Szél lemondott rólam, de azt a feltételt adta, hogy ha meghallja, hogy magamra hagy az uram, vissza fog jönni. Ezért rettegek, hogy a fülébe jut a háború, és hogy egyedül vagyok.
A varázsasszonyok azt javasolták Szellőleánynak, hogy hímezzen az ablak függönyeibe szélkakasokat, melyek a keleti, nyugati, déli szelet hívják. És Szellőleány éjjel-nappal hímezte a kakasokat a palota függönyeibe. Két sógornője is naphosszat vele hímezett. A kis Napsugár egyre csak nyafogott:
– Anya nem hímez, Anya játszik Napsugárral! Anya nem hímez. Elég a kakas!
Egyedül volt Szellőleány és Napsugár, amikor megfordult a szél. Északról kezdett fújni. A két idősebbik királyfi felesége rémülten futottak át sógornőjük palotájába, de már üresen találták. Az ablakok tárva-nyitva, a szélkakasos függönyök leszaggatva, és sem Szellőleánynak, sem a kisgyermeknek nem volt nyoma.
Négy év múlva tért haza a háborúból a legkisebbik királyfi. Bátyját nem tudta megmenteni, elesett a harctéren. Ahogy közelített palotája felé, látta, hogy az fekete fátyollal van bevonva. Nem kérdezett senkit, csak belevágta sarkantyúját lova oldalába, és elvágtatott északra.
Soha senki nem látta többé országában. A középső fiúból lett a király, és sokat kerestette mindenfelé öccsét, de nem találta.
Most már tudod, ki a Fakó Lovas – fejezte be a mesét az édesanya. – Mindig akkor hallani a lódobogást, amikor az Északi Szél fúj, hiszen őt keresi, hogy visszavegye feleségét és leányát. Azóta a kis Napsugár felcseperedett, és állítólag két kislánya is született, de senki sem tudja, hol van, merre kell őket keresni.
Most már azt is tudod, hogy nem kell félned a Fakó Lovastól. Nem visz el ő senkit, sem rossz gyereket, sem jó gyerekeket, senkit sem bánt, csak megnéz mindenkit, hátha a kis Napsugár vonásait találja meg valakiben.
Aludj, kisfiam, nyugodtan, és ha hallod az Északi Szél zúgását és a lódobogást, jusson eszedbe hogy egy férfinak sem szabadna elhagynia feleségét, gyermekét, hiába hívja őt kaland, háború, dicsőség.
Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz MinaVidi Facebook vagy Instagram oldalához, vagy maradj itt a blogon, ahol további ötleteket találsz balatoni kirándulásokhoz, együtt töltött időhöz, meséléshez és úgy általánosságban a balatoni hangulathoz, életérzéshez.