Bár csípős volt a novemberi reggel, a köd kezdett lassan felszállni, amikor a falu népe a templomba igyekezett. A férfiak reménykedve tekintgettek le a mélybe, keresték a vízen a látott hal jellegzetes sötét foltjait.
- Ne a vizet nézze – szólt feddőn urára Bözse nénje. – Az Úr templomába megyünk most, inkább a lelkét készítse. A ladikja s hálói úgyis készen állnak.
- Jól van, no – mondta a férje, Jóska, de halászembernek a gardahalászat nagy esemény, s csak le-lenézett a vízre.
Bizony a mise alatt is többet gondolt a halra, mint Urunk színeváltozására, hiába adta bele a prédikációba szívét lelkét a fiatal pap. Jóskának esze egyre csak lent a vízen járt. De így volt ezzel a legtöbb férfiember. Hiszen olyan régen várták már, hogy felhangozzon a kiáltás: jön a garda! Ám az elmúlt napok ködös, esős, szürke időt hoztak, az ember szinte a csónak elejét sem látta, nemhogy fönt a hegyről a vizet! Pedig a gardahalászat tiszta időt kívánt. A hegy tetejéről kell látnia a figyelőnek a vándorló gardaraj sötétlő foltját, s szűrével, karjával mutogatja a halászcsónakokban ülőknek, merre vessék ki a hálót. Ezért is hívják látott halnak más néven a gardát. De bizony az elmúlt napokban hiába álltak a figyelők a helyükön.
Gondolataiból a ministráns csengetése zavarta fel. Nehézkesen letérdelt. Hol volt már ifjúsága fürgesége! Nehezére esett a szűk padban a mozgás, térde sajgott, dereka is nyilallott. Bezzeg, ha a csónakjában ült! Ott nem fájt semmije, minél nehezebb volt a háló, annál buzgóbban hajlongott, s annál sebesebben mozgott. Különösen a látott hal kifogását szerette. Ilyenkor az egész falu egyként mozgott, minden legény és férfiember együtt dolgozott, a kifogott gardákat közösen készítették, sütötték a nyárson cserepcsíkon. Nagy ünnep volt ez Tihanyban!
- Add, Uram, a gardát! – sóhajtotta magában némán.
Abban a pillanatban kisütött odakint a nap, s fény árasztotta el a templomot.
A csodálat, boldogság moraja zúgott fel a templomban, s az ifjú, de nagyon szigorú plébános atya, ki olyannyira korholta őket mindig bűneikért, elégedetten nézett le nyájára.
Ekkor azonban kivágódott a templom ajtaja, és Dénes, az egyik figyelő rontott be rajta. A futástól kipirultan, fövegét a fején felejtve kiabált:
- Jön a garda!
Több sem kellett a férfiaknak! A térdelésből felpattanva, asszonyaikat félrelökve siettek kifelé, hogy minél előbb a vízen legyenek.
A szegény plébános atya, ki nemrégiben érkezett Tihanyba Somogyból, s jóformán azt sem tudta, mi az a garda, elképedve nézett a félig kiürült templomra. Majd szomorúan lehajtotta fejét.
- Ne ess mohóságod hatalmába soha, nehogy mint a bika, úgy összetaposson – suttogta maga elé Jézusnak, Sirák fiának szavait.
Eközben lent a parton vidám munka folyt. A halászok a hosszú várakozás után a gazdag zsákmány reményében lázasan dolgoztak, a reménytől megrészegülve, hangos kurjongatások közepette egymás után hagyták el a partot a csónakok. Egyik szemük a vízen, másik a hegytetőn álló őrön, annak mutogatásait figyelmesen követve eveztek lázas buzgalommal. Dénes, a hírhozó csónakja volt legelöl, ő érte el legelőször a gardarajt. Hanem amikor elkezdte ladikjába behányni a halat, egyszer csak megdördült az ég.
Olyan vihar keveredett egy pillanat alatt, amilyet a legöregebbek sem láttak még soha. A Balaton hatalmas hullámokat vetett, a szürke taréjokon mint könnyű falevél hánykolódtak a csónakok. A mennydörgésnek egy pillanatra sem szakadt vége, a villámok mind közelebb cikáztak, s a sűrű esőben alig látták egymást még az egy ladikban ülők is. Ott hagytak hálóikat, ott hagytak gardát, csak menteni próbálták életüket a tihanyi férfiak.
Fent a templom előtt szomorúan állt a fiatal plébános atya.
- Ne ess mohóságod hatalmába soha, nehogy mint a bika, úgy összetaposson… – suttogta, s forrón imádkozott, hogy megmeneküljön a nyája.
Partot is ért szinte minden csónak, csak éppen Dénesét nem látták.
- Hol van Dénes? Hol van az uram? – sikoltozott Lidi asszony, a felesége. Futott fel és alá a part mentén, kendőjét elhagyta, haja csapzottan lógott arcába.
Dénes azonban nem tért haza többet.
Hanem viharos időben, fel-fel tűnik csónakja a hullámok között. Arca halottsápadt, szeme véres, ősz hajába fekete hínár tapad, s szája egyre csak mormolja, mormolja:
- Jön a garda!
Nem evez, merítőlapátjával próbálja a sok halat behányni a vízbe, hogy szabaduljon az átoktól.
De a rémhalász nem szabadul…
Forrás: Jókai Mór – A rémhalász
A rémhalász története után ismerd meg a többi balatoni legendát!
A rémhalász után ismerd meg a többi Balatoni legendát, amit összegyűjtöttem (vagy írtam :-)), és gyere vissza jövő vasárnap, mert vasárnap a MinaVidin mesevasárnap, és hozom a következőt!
Vagy olvass bele mesekönyvembe, amiben két balatoni tündérke egy régi legenda nyomába ered, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése.
