Ősszel és télen gyakran fordul elő, hogy köd telepedik a Balaton környékére. Bár látótávolságunk ilyenkor erősen lecsökken, különös módon sokszor mégis ilyenkor érezzük a Balatont végtelennek.
Képeken a végtelen balatoni köd…
A balatoni köd sejtelmes, titokzatos, félelmetes. A túlpart biztonságát elvesztjük, cserébe megkapjuk a végtelent.
Nem szeretnék ilyenkor vízen lenni. Ismerős mesélte, milyen érzés, amikor elveszted az irányérzékedet. Amikor fogalmad sincs, merre van a part, és milyen messze. Jobb ilyenkor a fonyódi móló biztonságából nézni a végtelen fehérséget.
Vagy felmenni magas hegyekre, például a Szent György-hegyre, és onnan nézni az alattunk elterülő tejszínű takarót. Nicsak, a távolban egy másik tanúhegy is kikukucskál!
A fák között sejtelmes ilyenkor a séta. A fonyódi Panoráma-sétány hangulatos kőpadjai még romantikusabbak.
Aztán lassan felszáll a köd. Először a pókhálók harmatcseppjei kezdenek ragyogni.
Utána a fák között misztikus fényeket varázsol a nap és a balatoni köd összjátéka.
A túlpart még nem látszódik. Ezért sirályunk még nem repül fel.
A kacsa is biztonságosabbnak látja a nádcsomót.
De a pihenő vitorlás már napfényben ragyog.
S a köd lassan a túlpart felé húzódik. Tejszínhabként takarva az északi part tanúhegyeit.
És lassan megindult a vízi élet.
A ködhöz hasonlóan gyönyörűek és sejtelmesek a hajnali párák. A fonyódi Berek a télen felkelő nap fényében festővászonra kívánkozik.
Csakúgy, mint a koraőszi buzsáki domboldal, amivel el is búcsúzunk mára.
Ha pedig tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz MinaVidi Facebook vagy Instagram oldalához, vagy maradj itt a blogon, ahol további ötleteket találsz balatoni kirándulásokhoz, együtt töltött időhöz, meséléshez és megnézheted fotóimat is.
Vagy olvass bele mesekönyvembe, amiben két balatoni tündérke egy régi legenda nyomába ered, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése.
