Egy szép szerelmes történetet hoztam nektek. Ez egy régi mesém, és egyben az egyik legkedvesebb is. 🙂 Jöjjön hát a kis nefelejcs!
A nefelejcs
– Miért sírsz, kisunokám? – kérdezte a nefelejcs nagymama a kis nefelejcset, s leveleivel megsimogatta a harmatáztatta kelyhecskét.
– Nézd, nagymama! – hüppögte a kis virág – Milyen szép piros szamócák teremnek arra, kövér cseresznyék azon a fán, mosolygó almák amott. És nekem nincsen semmilyen gyümölcsöm, csak a kék virágom. Én semmit sem érek – hajtotta le kis fejét a nefelejcs.
– Ne sírj, kicsikém – vigasztalta a nagymama. – Hidd el, így is megbecsülnek minket. Hiszen látod, hogy a gazdasszonyunk milyen féltő gonddal ápolgat, öntözget és gyomlál körül minket. Elmesélem azt is, hogy miért.
A kis nefelejcs abbahagyta a sírást, és harmatos kelyhét nagyanyja felé fordítva figyelni kezdett.
– Réges-régen az én nagyanyám nagyanyja is olyan kicsi nefelejcs volt ebben a kertben, mint te. De nem itt a ház előtt, hanem hátul a veteményesben. Ha láttad volna, ott hogyan pöffeszkedtek a növények!
– Belőlem finom leves lesz! – mutogatta duzzadó hüvelyeit a zöldborsó.
– Belőlünk lekvárt főz a gazdasszony – kiabálták a szilvák és a meggyek.
– Mi főzeléket adunk a családnak! – büszkélkedtek a nagyfejű káposzták.
S mind-mind kinevette üknagymamádat, a szomorú kis nefelejcset:
– Te semmit sem érsz! Nincs sem borsód, sem meggyed, nem lehet belőled sem lekvárt főzni, sem levest, sem főzeléket. Meglátod, ki is fognak nemsokára gyomlálni!
De nem gyomlálta ki senki sem a kis nefelejcset. Élt abban a házban egy kisfiú. Anyja szeme fénye volt egyetlen kisfia, barnaszemű, szőkehajú kisfiú. Ügyes volt és erős már egész kis korában is, szófogadó, szorgalmas gyermek. Csak éppen néma volt. Nem is játszottak vele a gyerekek, nem akadt pajtása az iskolában sem, folyton csak csúfolták. A kisfiú így szomorúan nézte a többiek játékát, hallgatta a fiúk vidám csatazaját. És szomorúan hallgatta a szomszéd kislány cserfes beszédét. Barnahajú, nefelejcsszemű volt a szomszéd kislány, virágos szoknyáiban igazi kicsi lepke volt, a kisfiú pedig órák hosszat leste őt, amint kis barátnőivel játszott, hallgatta a boldog csacsogást, nevetgélést. És szomorúan nézte a kis nefelejcset, amit Isten tudja, honnan sodort oda a szél a veteményesbe. A kislány kék szemére emlékeztette. Ezért nem gyomlálta ki senki, mert a kisfiú olyan féltő gonddal ápolta, öntözgette. Átrakta kis cserépbe, majd nagyobba, nagyobba, ahogy a kis nefelejcs terebélyesedett.
Teltek-múltak az évek, a gyermekek felcseperedtek, a kisfiúból is nagy, erős fiú lett. De akármilyen derék legénnyé is vált, sosem mert a lány felé nézni. Pedig ha arra nézett volna, látta volna, hogy a lány is hányszor vetett titkos pillantásokat felé. De a félénk pillantások elkerülték egymást, sosem találkoztak.
Aztán eljött a háború, s a férfiakat, fiúkat mind elvitték. Elvitték a néma fiút is, mert hiszen a parancsszavakat jól hallotta, s meghalni némán is lehet. Hirtelen jöttek érte, az éjszaka közepén, s a fiú csak zokogó édesanyjától tudott elbúcsúzni. Már csak arra maradt ideje, hogy a nagy cserép nefelejcset a szomszéd lány ablaka alá rakja, s már mennie is kellett.
Kegyetlen volt a háború, s hosszú. A sáros lövészárkokban lassan teltek az órák, napok, hetek. A fiú gondolatai egyre csak a lány körül jártak. Álmaiban lágyan simogatta a haját, mosolygott a nefelejcskék szemekbe, csókolta a kis piros ajkakat.
Egyszer aztán levele érkezett. Nagy pillanat volt ez, hiszen ritkán jutottak el ilyen messzire, a frontra a levelek. Pedig de sok levelet küldött neki édesanyja! Mégis alig párat kapott meg belőlük. Amikor azonban ránézett a címzésre, megdobbant a szíve. Nem édesanyja ismerős betűi voltak, hanem ismeretlen gyöngybetűk. S nem is volt levél a borítékban, csak két apró virágkehely. De többet értek a fiú számára azok a száradt szirmocskák minden papirosnál, mert megismerte a nefelejcset, és rögtön tudta, ki küldte neki. Kisütött a nap is a lövészárok felett, a puskaropogás helyett madárcsicsergést hallott a fiú, s bajtársai nem tudták elképzelni, mitől ragyogott úgy a szeme. Nem volt aranygyűrűje, hogy azt küldjön a lánynak, csak egy vaskarikát talált, ami egy ládáról hullott le, de ráfonta az egyik virágocskát, s úgy küldte vissza. A másikat belerejtette abba a kis Mária-medalionba, amit édesanyjától kapott, és naponta százszor, ezerszer elővette, szemével simogatta, csókolgatta. Alig várta a pillanatot, amikor újra végigmegy falujuk utcáján, és megáll a nefelejcs-cserép előtt.
De a háborúnak nem lett vége. Lehulltak a levelek, aztán újra zöldültek, aztán újra lehulltak, s ők csak meneteltek, majd megint beásták magukat, meneteltek, s megint a lövészárkokat ásták. Itt végre igaz barátokra is lelt a fiú, de sok bajtársát el is vesztette. Több nefelejcses levél azonban nem érkezett. Édesanyja megírta neki a szomszédok elköltözését, de nem tudta, hova ment a család. S ahogy múltak az évek, a remény is kezdett megfakulni. Aztán véget ért a háború, de a fiú fogságba esett, és újabb hosszú hónapok teltek el, amíg elindulhatott hazafelé. Fájt a szíve, ahogy közeledett faluja felé, hiszen álmaiban olyan élénken élt a kép, ahogy megáll a nefelejcses ablak előtt. De nem volt virágcserép az ablakban.
A szomszéd házban azonban ott állt édesanyja, aki először nem is akart hinni a szemének:
– Kisfiam, édes kisfiam – az örömtől zokogva borult a nyakába. – Hát megkerült az én kisfiam?
S aggódva mérte végig:
– Hogy lefogytál, milyen csatakos vagy! – s megsimogatta a kócos hajat. Majd belekarolt, és bevonta a házba, aztán ki a hátsó veteményeskertbe.
– Kislányom – kiabálta el magát. – hol vagy? Nézd csak, kit hozott nekünk vissza az Úr!
A fiú alig hitt a szemének: a nefelejcsszemű lány állt ott.
– Menyasszonyod visszajött hozzád – mondta mosolyogva édesanyja. – Elhagyta anyját, apját, mert azt mondta, a jegyese mellett a helye.
Nem tudott beszélni a fiú, s nem akart beszélni a lány. Csak nézték egymást, nézték szótlanul. S a fiú keze lassan elindult a lány felé, megsimogatta a barna fürtöket, éppúgy, ahogy álmában is annyiszor. A lány megfogta kezét, megcsókolta, majd keblére vonta, ahol vékony láncon ott függött a vaskarika, körülfonva a kis nefelejccsel.
– Látod, kisunokám – fejezte be a mesét a nefelejcs, – azért mert nem adsz gyümölcsöket a gazdasszonyodnak, attól még éppoly értékes lehetsz számára, mint a többi növény, ha nem értékesebb. Ezért ültetett ide minket a két szerelmes lélek a ház elé, hogy mindig emlékeztessük őket arra, hogy a szavaknál is többet tudunk üzenni a szerelem nyelvén.
Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz MinaVidi Facebook vagy Instagram oldalához, vagy maradj itt a blogon, ahol további ötleteket találsz balatoni kirándulásokhoz, együtt töltött időhöz, meséléshez és megnézheted fotóimat is.
Vagy olvass bele mesekönyvembe, amiben két balatoni tündérke egy régi legenda nyomába ered, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése. Itt meg is tudod rendelni, hogy legyen saját példányod is!
