Ezen a mesevasárnapon most kivételesen nem balatoni mesét hoztam nektek. De múlt héten a szentbékkállai kőtengerben barangoltunk, és az ott látott rengeteg különös alakú kő juttatta eszembe ezt a réges-régi mesémet. Számvitel szigorlat előtt írtam, ezért nézzétek el kicsit depressziós hangulatát. 🙂
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. A királynak pedig volt egy fia. Deli ifjú volt a királyfi, aranyhaja fényesebben ragyogott, mint a nap, délceg termetén sok királylánynak akadt meg a szeme. A királyfi messzi földről hozott magának asszonyt, s nem telt bele egy év, a királylány aranyhajú fiúgyermekkel ajándékozta meg. Egy újabb év elteltével pedig gyönyörű kislánynak adott életet. Boldog volt a király, boldog volt a királyfi, boldog volt szépséges felesége. Naphosszat kint ültek a kertben, a kis királyfi arany hintalován harcolt rettentő sárkányok ellen, a kis királylány kacagva szaladt az ezerszínű pillangók után.
Aztán eljött a Fekete Halál. Hullottak az emberek, mint ősszel a legyek, s bizony a királyi palotát sem kerülte el a járvány: meghalt a királyfi apja, felesége és két gyönyörű gyermeke is. Király lett az ifjúból, de nem sok öröme telt benne. Nem volt, akivel trónszékét megossza, nem volt, akivel együtt nevessen, együtt sírjon. Üresen árválkodott az arany hintalovacska, nem verte fel apró léptek zaja a palotakert csöndjét. A király csak ült a trónterem homályában, és búslakodott.
Nem sokkal később a Fehér Király támadt az országra. Rettentő haddal jött, és bizony a járvány pusztította országot könnyen le is tudta győzni. Bújdosnia kellett a királynak. Bevetette magát a rengetegbe, és vadászatból tartotta fönn magát.
Egy napon észrevett egy őzikét, akinek lába beszorult egy sziklahasadékba. Megesett a király szíve a szerencsétlen állaton, és kiszabadította. Abban a pillanatban csodaszép leány lett az őzikéből, és így szólt:
- Tudd meg, ifjú, hogy nem vagyok én őzike, hanem ennek az erdőnek a tündére. Ki akartam próbálni az emberek jóságát, de te voltál az egyedüli, aki segített rajtam. Ezért hát teljesítem egy kívánságod.
A király szeme felcsillant:
- Add vissza feleségemet, gyermekeimet és apámat!
A tündér szomorúan sóhajtott:
- Elvett életet visszaadni nem tudok. S életet elvenni sem. Kérj valami mást!
Gondolkodott a király, gondolkodott, majd így szólt:
- Ha nem tudod visszaadni szeretteimet, akkor add, hogy ne fájjon a szívem! Ne kelljen minden reggel hasogató fájdalomra ébrednem, egész nap gyötrődnöm, s éjszaka az álmaimban sajgó szívvel emlékeznem rájuk!
- Ha azt akarod, hogy ne fájjon a szíved, kővé kell változtatnom. De akkor örülni sem fogsz tudni semminek. És ha megbánod, sem tudom visszaváltoztatni.
A király szomorúan legyintett:
- Nincs már a világon senki és semmi, aminek örülni tudnék. Változtasd kővé a szívem!
A tündér megcsóválta a fejét:
- De hisz fiatal vagy még, és annyi szépség van a világon!
A király szomorúan sóhajtott:
- Az én boldogságomnak már úgyis vége.
- Legyen hát, ahogy akarod! – felelte a tündér, és megsuhintotta varázspálcáját.
A király szíve pedig kővé vált.
Sok országot bejárt a király, sok megpróbáltatásban volt része, így hát amikor három évvel később visszatért hazájába, már senki sem ismerte föl. Letelepedett a fővárosban, ahol most a Fehér Király uralkodott, s gyógyítani kezdte az embereket. Vándorlásai alatt sok gyógyfüvet megismert, sok gyógymódot elsajátított, s nagy bölcsességre tett szert. Szájról szájra adták a hírt előbb a városban, majd az országban is, hogy micsoda tudós telepedett le közéjük. Messzi falvakból hozták anyák gyermekeiket, s ő mindenkit meggyógyított. Később aztán már nemcsak betegségükkel, hanem apró-cseprő bajukkal is hozzá fordultak az emberek, mert sok jó tanácsot tudott adni mindenkinek.
Bölcsességének híre eljutott a palotába, a Fehér Király csodaszép leányának fülébe is. Kíváncsi lett a királylány, s megkérte dajkáját, hogy kísérje el a tudós bölcshöz. El is mentek, és abban a pillanatban, hogy a királylány meglátta a királyt, rögtön belészeretett.
Attól fogva a királylánynak nem volt sem éjjele, sem nappala, minden gondolata a király körül forgott. Minduntalan egyszerű ruhát öltött, kiszökött a palotából, s meglátogatta őt. Ott ült a közelében a szájtátó kíváncsiak között, csak nézte, és itta szavait. A Fehér Királynak föltűnt, hogy leánya rendszeresen eltűnik, megkérdezte hát tőle, hogy mi történt vele.
- Édesapám, megismertem egy tudóst, akinél bölcsebbet még nem hordott hátán a világ. Megszerettem őt: feleségül akarok hozzá menni!
Elszörnyedt a Fehér Király:
- Hiszen gazdag királyfik, deli vitézek, hercegek kérik kezedet, s te hozzá akarsz menni egy nincselen senkihez?!
- Több kincse van neki a világ minden királyánál: a bölcsessége.
De könyöröghetett, sírhatott a királylány, a Fehér Király nem egyezett bele a házasságba. Megtiltotta leányának, hogy meglátogassa a bölcset, s szigorú őrizet alatt tartotta őt. A királylány sírt, sírdogált, nem evett, nem ivott, ágynak dőlt nagy bánatában. A Fehér Király orvosokat, tudósokat rendelt mellé, de azok csak fejüket csóválták:
- A szerelem betegségét gyógyfüvekkel nem tudjuk kikúrálni.
Mit volt mit tenni, a Fehér Király beleegyezett, hogy leánya feleségül menjen a tudóshoz. A bölcs először meglepődött, amikor eljöttek hozzá a Fehér Király követei, hogy meghozzák a hírt, de aztán belenyugodott: a Sors elvette országát, most visszaadja azt. S arra gondolt: ha nem kőből lenne a szíve, most biztos örülne. Így hát lakodalmon csak a királylány volt boldog, aki rajongott bölcs uráért.
De boldogsága nem tartott soká. Észrevette, hogy ura nem tud örülni semminek. Hiába becézgette, kényeztette, leste minden kívánságát, hiába szerette tiszta szívéből, a férfi érzéketlen maradt. Keserű lett az újdonsült asszonyka sorsa, naphosszat tépelődött, bánkódott a palotakertben. Kereste, mivel nevettethetné meg urát, gondolkodott, mi rosszat tehetett, hogy még egy mosolyt sem kap tőle. Egy este, amikor férje már elaludt a baldachinos ágyban, csak nézte-nézte őt. Nézte komor arcát, melyet kővé szilárdított, hogy sohasem mosolygott, sohasem sírt. Ráborult, és elkezdett zokogni. Csak sírt, sírt, mígnem álomba sírta magát. A király ekkor fölébredt. Értetlenül látta, hogy asszonya könnyei áztatják hálóruháját, s ezen elgondolkodott. Látta világszép feleségét bánatosan, s arra gondolt, hogy neki mennyire fájt a szíve, amikor elvesztette szerelmét. S arra gondolt, az lenne a legjobb, ha nem fájdítaná többé asszonya szívét, hanem hagyná, hogy az valaki mást találjon magának, aki teljes szívéből szerethetné őt. Felkelt hát csendesen, felöltötte régi vadászruháját, magához vette egy fényes köntösét, majd kisurrant a palotából. Elment a város széli folyóhoz, ott megszaggatta a szép köntöst, és bedobta a vízbe.
Meg is találták másnap a szakadt ruhát. Elvitték a királylányhoz, aki már aggódva kereste urát. Amikor meglátta férje ruháját, hangtalanul összeomlott.
Gyászba borult a város, gyászba borult az ország, bezártak a kocsmák, nem lehetett sehol sem zenét hallani, annyira szerette bölcs trónörökösét a nép. Fekete ruhában járt a királylány, s fekete párnák közt szülte meg pár hónap múlva gyermekét, egy aranyhajú kisfiút.
A király eközben járta az erdőt, nem örült semminek, nem szomorkodott semmin, de egyre többször gondolt szépséges feleségére. Eszébe jutott, hogy milyen boldog volt esküvője napján, úgy ragyogott a boldogságtól, hogy káprázott tőle az ember szeme. Eszébe jutott, milyen kedvesen csacsogott neki, hogy fölvidítsa. Eszébe jutott, hogy leste minden kívánságát. És eszébe jutott, hogy égették bőrét könnyei azon az éjszakán, amikor elhagyta őt. Egy napon aztán arra gondolt, felkeresi a tündért, és megkérdezi tőle, nem lehetne-e mégis megszakítani a varázslatot. Elindult oda, ahol találkozott annak idején vele, de nem találta ott. Attól fogva lankadatlanul járta az erdőt hónapokon át, mindennap elment arra a helyre, ahol annak idején találkozott vele, de sehol nem lelte. Már nem vadászott, nem törődött magával, csak ment, ment, kergette az őzikéket, kiabálta mindenütt a tündér nevét. El is terjedt a híre, hogy egy bolond került az erdőbe, s jóemberek vittek neki élelmet. De a tündér sehol sem volt. A király pedig csak ment-ment, nem látott, nem hallott, ruháját szétszaggatták a tövisek, teste csonttá soványodott, haja megfakult, szeme beesett, s kiabált:
- Hová rejtőztél szép tündér? Segíts rajtam! Hát nem esik meg a szíved szegény feleségemen? – s aztán zokogva leborult a földre. Ott zokogott egészen addig, amíg valaki puhán meg nem érintette a vállát.
- Engem keresel, kőszívű király?
Ott állt a király előtt a tündér.
- Azt akarod, hogy visszavarázsoljam a szíved, s újra doboghasson? Újra fájjon, és újra örüljön?
A király csak nézte, szólni sem tudott, csak bólintott.
- Pedig megmondtam, hogy nem tudom visszavarázsolni a szíved.
A király szeme megtelt könnyekkel. A tündér rámosolygott, és azt mondta:
- Én nem tudom visszavarázsolni a szíved, de nincs is rá szükséged. Figyeld csak!
Azzal megfogta a király kezét, s a király mellére rakta.
- De hiszen… de hiszen – dadogta a király – , hiszen dobog a szívem!
A tündér mosolyogva bólintott.
- Saját szíved olvasztotta föl a kőburkot! Rájöttél, hogy nincs értelme élni, ha nem tudsz szeretni, ezért is kezdtél el engem keresni. Rájöttél, hogy fájdalmat is kell érezned ahhoz, hogy teljes legyen az életed. S most, hogy ezekre rájöttél, itt az ideje, hogy megvigasztald bánatos asszonyodat, és apja legyél fiadnak, akinek már nagyon hiányoztál.
Suhintott egyet varázspálcájával, s a király megint olyan volt, mint régen. Aranyhajú, délceg, s valami olyan fényesség is volt az arcán, ami nem a tündér varázslata volt, hanem saját szívéé: a szerelme felesége iránt.
Szaladt is haza a király, karjába zárta asszonyát, csókjaival szárította föl könnyeit, elmesélte egész történetét, s megígérte neki, hogy soha többé nem hagyja el őt. Kicsit fiát pedig földobálta a levegőbe, aki boldogan sikongatott, s rövid időn belül újra hangos volt a palota aranyhajú kis királyfik és királylányok hangjától.
Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz MinaVidi Facebook vagy Instagram oldalához, vagy maradj itt a blogon, ahol további ötleteket találsz balatoni kirándulásokhoz, együtt töltött időhöz, meséléshez és úgy általánosságban a balatoni hangulathoz, életérzéshez.