Ez is egy, a régi meséim közül. Fogadjátok szeretettel. 🙂 (A kép a kertünkben készült, a saját tündérvárunk :-))
Messze nyugaton, a világ legszélső csúcsán is túl, mélyen bent a Nyugati tengeren, volt egy sziget. Gazdag népek laktak arrafelé, arany városok, dús szántóföldek, vadaktól nyüzsgő vadonok, halaktól hemzsegő folyók váltogatták egymást. A sziget közepén egy magas hegyen állt egy csodaszép várkastély, ahol a sziget úrnője lakott: a Csillagok Királynője. Driádvárnak hívta azt a nép, mert driádok hada szolgálta ki a Királynőt, s nem is igen látta őt halandó ember évközben, csak a Fény Lovagjai. Minden évben egyszer, a Fényünnepen, csillaghulláskor, amikor a Királynő meglátogatta népét, nagy lovagi tornát rendeztek, ahol a sziget legvitézebb ifjai mérték egymáshoz erejüket, ott a győztes megkapta a Fény Lovagjainak kitüntető címét. Nagy tisztelet övezte a lovagokat, hiszen nehéz életet vállaltak azzal, hogy a Királynő szolgálatába álltak: soha többé nem beszélhettek. Attól fogva némán járták a szigetet, vigyázták a rendet, de legfőbb feladatuk a Driádvár őrzése volt. Nehéz életük ellenére ifjak százai vállalták a megmérettetést a Nagy Fényünnepen, mert mindenki vágyott arra, hogy a rejtélyes Driádvár titkait megismerje. Minden este különös zene szűrődött ki a falak közül, s a várkastélyból olyan fény áradt az ég felé, hogy már-már nappali világosságnak tűnt. Az örök rejtély miatt még jobban tisztelte a nép a Fény Lovagjait, s mindenki próbálta őket szóra bírni, hogy elárulják a titkot. De a Lovagok csak hallgattak, s ha egy-egy Lovag mégis ott hagyta a Királynő szolgálatát, sohasem beszélt erről a titokról.
Fardan volt a legvitézebb az összes lovag közül, magas vállas alakját látva sok lánynak megdobbant a szíve, grófkisasszonyok, hercegnők próbálták szóra bírni, vitéz nemesurak is meghajoltak előtte, pedig alacsony sorból származott, kisgyerekek, ha az utcákon vívtak egymással viadalokat, mindig rá akartak hasonlítani. Nagy volt a híre az egész szigeten, hiszen minden martalócot, rablót, kalózt legyőzött, nem ijedt meg medvétől, oroszlántól, sőt egyszer egy sárkánnyal is megverekedett.
Egy alkalommal Fardan az erdőt járta, amikor rémült sikoltásra lett figyelmes. A hang irányába vette útját, s hamarosan egy tisztásra ért. Jobbra tőle egy kis oltár előtt fiatal lány állt rémülettől kővé dermedve, vele szemben hatalmas oroszlán. Fardan előkapta kardját, rávetette magát az oroszlánra, s hosszú, kemény csatában legyőzte. Amint az oroszlán kilehelte lelkét, Fardan a lányhoz fordult, aki még mindig nem tért magához a rémületből, ezért hát magához ölelte, s némán simogatni kezdte a haját. A lány szíve gyorsan vert, mint egy megriadt madárkáé, és eltartott egy ideig, amíg lecsillapodott.
Akkor kicsit szégyenlősen kibontakozott az ölelésből, és még mindig remegő hangon így szólt:
– Köszönöm, lovag, hogy megmentettél. Megkérdezhetem a neved, hogy megtudjam, kinek köszönhetem az életemet?
Fardan némán rázta a fejét, s a kardjára mutatott. A lány felsóhajtott, hisz rögtön megismerte, amit a szigeten mindenki ismert: a Fény Lovagjainak rubintokkal kivert kardját.
– Bocsáss meg, Lovag, nem vettem észre, hogy a Fény Lovagjai közé tartozol. – mondta szomorúan. Aztán az oroszlán tetemére pillantva így szólt – Nem értem, hogy kerülhetett ide ez az oroszlán, hiszen soha nem szoktak ilyen közel merészkedni a városhoz. Mindennap eljövök ehhez a kis oltárhoz, ahogy anyám és nagyanyám is tette, de sohasem találkozott még itt senki sem egy ekkora fenevaddal. Legközelebb én is hozok magammal kardot – tette hozzá mosolyogva. – Hogy tudom megköszönni neked, amit értem tettél? Nézd csak, itt van a kendőm, mást nemigen tudok adni, hogy emlékezz egy leány hálájára. Most viszont búcsúznom kell, mert várnak már otthon. Még egyszer köszönöm, és az Ég legyen veled!
Fardan szomorúan nézett utána. Valami egészen különös érzés ébredt a szívében: sok lánnyal találkozott, szebbekkel is talán, mint ez a lány, de olyan kedves volt, olyan bájos, olyan tiszta és üde, hogy teljesen rabul ejtette a szívét. Csak nézte karcsú alakját, ahogy eltűnik a fák között, még sokáig úgy tűnt, mintha itt-ott megvillant volna sötét szoknyája, de tudta, hogy csak a lombok árnyéka játszik csalóka játékot. Életében először érezte, micsoda teher az, hogy nem szólhat utána, nem kérdezheti a nevét, nem kérdezheti meg, hol láthatja legközelebb. Aznap este álmatlanul forgolódott az ágyában, egyre csak a lány járt az eszében. Másnap újra elment abba az erdőbe, megkereste az oltárt, és várt. Nem kellett sokáig várnia, hamarosan feltűnt a lány. Amikor megpillantotta őt, elmosolyodott:
– Örülök, Lovag, hogy itt talállak, hiszen tegnap úgy meg voltam rémülve, hogy még bemutatkozni sem tudtam. Elina a nevem, s itt lakom a városban. Nézd, mit hoztam neked!
Azzal kinyitotta kis batyuját, s egy kendőt terített elé, arra pedig még friss meleg pogácsákat rakott ki. Fardan elmosolyodott. Ezek szerint a lány megérezte, hogy ki fog ma ide jönni. Jóízűen evett a finom pogácsából, majd előhúzta kulacsát. Megkínálta vele a lányt. Elina édesen elfintorodott:
– Bort iszol, amikor itt van mellettünk egy kristálypatak?
Azzal elvezette egy közeli forráshoz, aminek tiszta vizével oltották szomjukat.
Ezután minden nap találkoztak. A lány ott várta, hol gyümölcsöt hozott neki, hol a saját sütésű pogácsájából, hol dallal vagy mesével lepte meg. Fardan a kínok kínját állta ki eközben, hiszen úgy szerette volna megölelni, megcsókolni a lányt, beszélni hozzá, válaszolni a kérdéseire. Elina legtöbbször vidám volt és jókedvű, nagyon szerette ilyenkor kedves csacsogását hallgatni, vagy csak nézni tisztafényű szemét, amikor hallgatott. De volt olyan is, hogy Elina sírt, és könyörgött neki, hogy mondja ki, szereti-e. És egyre nehezebb volt ilyenkor a Királynőre gondolni, és arra, hogy az ő szolgálatában áll.
És elérkezett minden ünnepek legnagyobbika a Fényünnep. Ebben az évben Fardan számára nem volt olyan szép, mint az előzőekben. Nem tudott annyira örülni Királynője szépségének, amikor bevonult a városba lovagjaitól övezve. Nem tudott annyira örülni a nép ujjongásának sem, amely szeretetteljes rajongással vette körül úrnőjét. Egyre csak azt az édes arcocskát leste mindenütt, Elina barna haját kereste, a tisztafényű szempárt. De nem látta.
Másnap hiába ment az oltárhoz, Elina nem volt ott. Fardan szívébe markolt a jeges félelem, hogy elvesztheti a lányt. Bejárta az egész erdőt, betévedt a városba is, sorra rótta az utcákat, de Elina nem volt sehol. Másnap és harmadnap is hiába ment ki az oltárhoz. Biztosra vette, hogy a lány korábban jár ki, amikor neki még más területeket kell bejárnia, hiszen mindennap ott látta a frissen szedett virágokat. Negyednap is eljött, és csodák csodája, Elina ott várt rá. Könnyes volt a szeme, s ahogy meglátta Fardant, átölelte, görcsösen belékapaszkodott, s azt zokogta:
– Szeretlek, és nem bírom ki nélküled! A Fényünnepen tudtam meg, ki vagy, amikor édesanyám Rád mutatott, hogy nézd csak Fardant, a nagy vitézt. Hallottam már híredet, hallottam hőstetteidet, és megértettem, hogy sohasem lehetsz az enyém, hiszen a legnagyobb vitéze vagy a Királynőnek. Azt akartam, hogy soha többet ne találkozzunk, de nem tudom ezt megtenni! Szükségem van arra, hogy lássam a szemed, halljam lépteidet, megérintsem az arcod, hogy felviduljak a mosolyodtól…
Ekkor elfulladt a hangja, s csak zokogott tovább. Fardannak vérzett a szíve, szorosan átölelte, s azt érezte, hogy neki is szüksége van Elinára. Napjainak legszebb órái voltak azok, amiket a lánnyal töltött. Ő sem tudta már elképzelni életét Elina nélkül. S eszébe jutottak megint vívódásai, amik miatt hónapok óta, mióta ismeri Elinát, nem tud aludni. Szereti a lányt, mindennél, mindenkinél jobban, így is tudja szolgálni a Királynőt, hiszen nem tűnt fel senkinek sem, hogy bármi is változott volna Fardan életében. Akkor miért kell némasági fogadalmat tennie? Nem beszél ő úgysem soha senkinek, még Elinának sem a titokról, akkor miért kell némának maradnia? Miért nem veheti feleségül a lányt, akivel boldogan élhetne?
Elina közben lassan megnyugodott. De nem eresztette el őt. Továbbra is hozzábújt, szorosan átölelte, s így álltak ott hosszú-hosszú percekig. Hallgatták egymás lélegzését, szívének dobogását, megszűnt körülöttük a világ, csak egymáséi voltak. Aztán Elina fölnézett Fardanra, könnyei között rámosolygott, és így szól:
– Bocsáss meg, Fardan, amiért így kétségbeestem. De nagyon szeretlek.
– Én is szeretlek – mondta Fardan.
Elina megdermedt. Fardan is megrémült, de csak egy pillanatra, aztán így folytatta:
– Szeretlek, Elina, szeretlek, és nem érdekel a Királynő, nem érdekel Driádvár, nem érdekel senki és semmi, szeretni akarlak halálomig.
Megint csönd volt, hosszú-hosszú ideig, s mindketten olyan boldogok voltak, mint még soha. Végül Elina törte meg a varázst:
– És akkor most mi lesz velünk? – kérdezte.
– Nem tudom, most sajnos el kell mennem, de holnap legyél itt ugyanilyenkor.
Fardant, miközben a Driádvár felé haladt, kétségek gyötörték. Mit válasszon, a Királynő szolgálatát, a harcokat, a fényt, a dicsőséget, mindazt, amire eddig életét tette, vagy válassza a lány szerelmét? Mit kell tennie? Mi a kötelessége? Kinek fontosabb ő, a Királynőnek, vagy Elinának?
Este a nagy ünnepen, amikor a Királynő bevonult a kastélykertbe, mint minden éjjel, Fardan már felszegett fejjel állt, és tudta mit fog tenni. Amikor a Királynő leült a trónszékre, Fardan előlépett, lecsatolt kardját a Királynő lábához tette, s lehajtott fejjel letérdelt elé. A Királynő így szólt:
– Megszegted némasági fogadalmadat.
Fardan némán bólintott. Hallotta, ahogy összesúgnak háta mögött a driádok, s ahogy a lovagok felhördülnek.
– S ki az a szép lány, akinek kedvéért elárultad fogadalmadat? – kérdezte a Királynő.
– Elinának hívják, Úrnőm.
– Látni szeretném azt a lányt, akinek kedvéért legjobb vitézem hagyott cserben!
Fardan megint csak bólintott, miközben úgy érezte, szívébe tőrt döftek.
– Holnap este legyen itt a leány!
Fardan felállt, még egyszer fejet hajtott, s elindult visszafelé. A Királynő hangja állította meg:
– A kardodat ne feledd itt!
Fardan hitetlenkedve kapta fel a fejét. A kardját kösse fel újra? Legyen megint Fény Lovagja, mintha mi sem történt volna? Ránézett a Királynőre, s látta, hogy az mosolyog. Fardan fölkötötte kardját, s elment a szobájába. Nem tudott ott maradni a többiekkel. Egész este álmatlanul forgolódott. Nem tudta, mit tegyen, nem tudta, mi lesz a sorsa, nem értette a Királynőt: a szavai olyan ridegen szóltak, s a szeme mégis mosolygott.
Másnap kiment az oltárhoz, ahol Elina már várta. Elmondta neki, hogy föl kell vinnie a Driádvárba. Elina megrémült. Egész délután próbálta vigasztalni, lelket önteni belé, de Elina csak reszketett, ahogy fölkapaszkodtak a meredek lejtőn. Amikor beléptek a várba, Fardan látta, hogy mindenhonnan kíváncsi fejek bukkannak elő, össze-összesúgnak a driádok. Bekísérte Elinát a szobájába, hogy amíg el nem kezdődik az ünnepség, ne kelljen fölöslegesen kitenni a kíváncsi tekintetek kereszttüzének. Amikor felharsantak a trombiták, kivezette a leányt a kertbe. Közben igyekezett minél közelebb lenni hozzá, mert érezte, hogy Elina egész testében reszket. Szorította kezét, amiért Elina hálásan elmosolyodott: érezte Fardan törekvését, hogy megnyugtassa. Amikor bevonult a Királynő, Fardan előlépett, letérdelt a trónszék előtt, és így szólt:
– Úrnőm, itt van hát Elina.
A Királynő lelépett a trónszékről, s odament a lányhoz. Fardan rögtön fölállt, pedig nem kapott rá engedélyt, és a lány mellé lépett, kezét megragadta, hogy megvédje őt. A Királynő elnézően mosolygott.
– Ejnye, Fardan, hát ennyire kegyetlennek tartasz, hogy meg kell előlem védeni választottadat?
Fardan lesütötte szemét. A Királynő fölemelte Elina állát:
– Szóval Te vagy az a csodálatos leány, aki elcsábította legjobb vitézemet.
Elina nem felelt.
– És vajon szereted-e Fardant, vagy csak büszkeséged indított arra, hogy elcsavard a fejét?
Elina felszegte a fejét, a felháborodás pirosra festette orcáját.
– Nem, Felség. Én nem is tudtam, hogy ő Fardan, amikor megismertem és megszerettem. És szeretem őt, teljes szívemből, lelkemből. Tudom, Felség, hogy nem vagyok különleges, se túlságosan okos, se túlságosan szép, de hogy mégis engem szeretett meg, azt mutatja, hogy minket egymásnak teremtett az Ég.
Fardan boldogan gyönyörködött kedvesében, aki már egyáltalán nem reszketett. A Királynő elgondolkodva nézte őket. Végül méltóságteljesen visszament a trónszékhez, leült, majd odaintette őket maga elé. Fardan érezte, hogy Elina megint elkezdett reszketni.
– Fardan, megszegted a fogadalmadat, ezért nem lehetsz többet a Fény Lovagja.
Fardan lehajtotta a fejét. Elina közelebb lépett hozzá, megszorította kezét: próbálta vigasztalni.
– De olyan nászajándékot adok nektek, ami biztosan kárpótol benneteket. Hozzátok ide a ládát! – intett a driádoknak.
Azok súlyos aranyládát hoztak elő.
– Elina, most megtudod a titkot, de meg kell ígérned, hogy sohasem árulod el senkinek. – Elina némán bólintott. – Ez a láda rejti a Fényt, amit lovagjaim őriznek ebben a várban. Ha lehullik egy csillag az égről, innen küldünk fel helyette egy csillagot. Nézd csak, látod, ott lehullt egy csillag – mutatott fel az égre, ahol egy hullócsillag zuhant éppen alá. – Ehelyett felküldünk egy csillagot az Égre, a kettőtök csillaga lesz az. Olyan csillag, ami szép, fényes és hosszú életű lesz, mint a ti szerelmetek. Esthajnalcsillagnak, Vénusznak is fogják azt hívni népek, de ti és gyermekeitek és az egész sziget tudni fogja, hogy az Elina és Fardan csillaga.
Ezzel kinyitotta a ládát, varázslatos zene csendült fel, és olyan kápráztató fényesség áradt a ládából, hogy Elina hirtelen a szeme elé kapta a kezét. Ahogy szeme hozzászokott a fényhez, megértette, hogy ebből a ládából jön a zene is, és a nappali világosság is, ami oly titokzatossá tette Driádvárat. A Királynő ekkor már kiválasztotta a legfényesebb csillagot a ládából, és felküldte az égre.
Elina és Fardan csillaga, az igaz szerelem csillaga azóta is ott ragyog az égen. A szigetet is elsodorta már az idő árja, de a csillag továbbra is mutatja mindenkinek, hogy bár Elina és Fardan nem volt halhatatlan, szerelmük az volt.
Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz MinaVidi Facebook vagy Instagram oldalához, vagy maradj itt a blogon, ahol további ötleteket találsz balatoni kirándulásokhoz, együtt töltött időhöz, meséléshez és úgy általánosságban a balatoni hangulathoz, életérzéshez.