A balatoni bornak a római időkig visszanyúló hagyománya van. A régió hat borvidéke sokszínű képet mutat, ám egyvalami közös: a balatoni bor zamata páratlan! Több balatoni monda eredt e nagyszerű nedű titkának nyomába. Íme 3 balatoni bor monda!
1. A balatoni bor zamatának titka
Réges-régen, amikor még tenger hömpölygött a Balaton helyén, élt itt egy fiatal istennő. Gyönyörű szőke fürtjeit kagylókkal díszítette, szeme kékje a tenger végtelenjét tükrözte miközben ült a parti köveken, nézte birodalmát, simogatta selymes vizének habjait.
Történt egyszer, hogy meglátta a szépséges istennőt a Föld szelleme. No, ha meglátta, meg is szerette! Szívében mindent elsöprő láng gyúlt, és heves vágyakozásában el akarta elkápráztatni a leányt. Színpompás tűzijátékot mutatott be, sziklákat dobált, a földet rengette, felszaggatta, hogy hatalmas erejét bemutassa. Az istennő félénk kíváncsisággal nézte őt, de mivel a szerelem dolgában még tapasztalatlan és járatlan volt, a hatalmas erő láttán egyre nagyobb félelem költözött szívébe.
A Föld szelleme, kit teljesen elvakított a szerelem, nem vette észre a leány szemében megjelenő rettegést, egyre csak folytatta mennydörgő udvarlását. Az istennő azonban, aki ekkor már reszketett a félelemtől, tengere egy titkos barlangjába bújt. Amikor a Föld szelleme észrevette, hogy szerelme eltűnt, keresni kezdte. Kereste földön s égen, a vízben is, de nem találta. Kétségbeesésében még a tenger vizét is felszippantotta, de nem találta meg az istennő rejtekét. Ekkor a földre borult, s szíve ott menten megszakadt. Teste helyén hatalmas mélység támadt, zuhanásával pedig betemette az istennő rejtekének bejáratát. Épp csak egy kis hasadék maradt, annyi csak, hogy az istennő könnyei ki tudtak folyni rajta – így keletkezett a Balaton.
A környék szőlőit ez a kettős istenség táplálja azóta is: a föld szellemének ősi ereje, vad szenvedélye és az istennő szépsége, szűzies visszafogottsága, lágy könnyei.
Ettől olyan páratlan a balatoni bor zamata.
De jöjjön máris a következő balatoni bor monda!
2. A balatoni bőség titka
Egyszer réges-régen Krisztus urunk fejébe vette, hogy körbejárja a világot, hogy élnek benne az emberek, megtartják-e tanításait, becsülettel élnek-e. Járta hát Szent Péterrel a világot, s történt egyszer, hogy a Balaton felé vitte útja. Estefelé járt már az idő, a nap is lassan lebukott a Badacsony mögé, s Krisztus urunk gyönyörködve nézte a naplementét.
– Nézd csak, Péter, micsoda gyönyörű vidék ez! Búzamezők, szőlők, vadmadaraktól hangos nádasok, aranyló naplemente: itt biztos nagyon boldogok az emberek!
Szent Péter azonban nem a naplementét nézte, nem is a gyönyörű nádasokat, hanem inkább az üres tarisznyát, s leste, merre lát falut, vagy legalább egy kunyhót, ahonnan füst kanyarodik az égre. S kérte Urunkat, hogy siessenek inkább.
De Jézus inkább leült a tó partjára, s fáradt lábát a tóba lógatta. Szent Péter mit tehetett? Kedvetlenül mellé telepedett.
Egyszer csak megpillantottak egy öreg halászembert közeledni. Az is meglátta őket, s illendően köszöntötte őket.
- Adjon Isten jó estét!
- Adjon Isten neked is! – felelték a vándorok. – Messze van-e még a legközelebbi falu?
- Az biza messze van. De itt van a közelben a kunyhóm, szívesen látom kegyelmeteket az éjszakára, ha nem vetitek meg szerény hajlékomat.
Krisztus urunk kedvtelve nézte az öreg halászt, ráncos, napcserzette, becsületes arcát, s örömmel mondott igent a meghívásra.
Ahogy a kunyhóhoz értek, így szólt:
- Megszomjaztam, adj innom!
A halászember szégyellte szegénységét, s röstelkedve mondta, hogy bizony víznél más egyebe nincsen. De vendége jóízűen ivott a vízből, örült a sült halnak, s fekete kenyérnek, de még inkább vendéglátója jó szívének. Vacsora után nyugovóra tértek.
Éjszaka egyszer felébredt a szegény ember, hát valami csudálatos nagy fényességet lát a vándorok szalmazsákjánál! Ahogy jobban megnézi, látja, hogy az egyik vándor feje alatt maga a nap van, takaróként használt köpenyén a hold és a csillagok ragyogtak.
Másnap reggel elbúcsúztak a vándorok, megköszönték a szállást, s Krisztus urunk megáldotta az öreg halászt, hogy kulacsában a víz mindig borrá váljék, tarisznyájából a kenyér s a Balatonból a hal soha ki ne fogyjon.
Az áldás pedig megfogant! A Balaton vidékén azóta is tárt karokkal várják a vendégeket, mert mindegyikben Krisztus urunkat látják, a Balaton ízletes halat, a szőlőhegyek zamatos bort adnak, s ne feledjük a somogyi és bakonyi vadak finom húsát sem.
3. Németnek ez is elég!
Keservesen teltek a napok és hetek Kisfaludy Sándor számára a zalai nemesi felkelők táborában. Egyre jöttek a hírek Napóleon közeledéséről, de az ő gondolatai csak szerelmes Rózája körül jártak. József nádor, ki szárnysegédjének s bizalmasának választotta a költőt, meg is jegyezte:
– Csodálatos asszony lehet kegyelmed Rózája, ha mindig csak rá gondol!
Nemsokára levelet kapott Kisfaludy, s a gondos feleség a szerelmes szavak mellé küldött egy csutorát is ízletes ürmös borából. Különleges recept alapján maga készítette az asszony ürmös borát a badacsonyi szőlők és gyógynövények legjavából, s tudta, a táborban jót fog tenni urának a gyógybor. Ez a balatoni bor legjava!
Itta is Kisfaludy, s olyan jóízűen itta, hogy a nádorispán is megkívánta. Jó szívvel adta neki Kisfaludy, s József nádor elismerően csettintett a nyelvével, amikor megkóstolta.
– Nem ittam ilyen finomat még életemben! – mondta.
– Az én Rózám készítette saját receptje alapján – büszkélkedett a költő. – De ha ennyire ízlik fenségednek, szüret után küldetek belőle egy hordónyit.
Telt, múlt az idő, megérkezett Napóleon, s bár vitézül küzdöttek a magyar nemesek ellene, Győrnél bizony csúfos véget ért csatájuk, s megverve futottak Budára. Oda érkezett Kisfaludy is, de nem feledte ígéretét a nádorispánnak. Üzent hát haza, hogy küldjenek neki két hordó ürmös bort.
Jött is jó embere, Ág Ferkó, hozta a két hordónyi bort. Megízlelte az egyiket, s elismerően mondta Ferkónak:
– Ej, ez nagyon jól sikerült!
– Ezt tekintetes uramnak készítettem!
Megkóstolta a másikat is.
– Ez is jó bor, de azért gyöngébb az előzőnél! Ezt kinek szántad, Ferkó?
– Hát a nádorispánnak, tekintetes uram!
– De hát ez nem olyan jó, mint a másik!
– Nem is érdemel meg az olyan bort, mint a tekintetes uram! Németnek ez is elég!
Megharagudott Kisfaludy, jól leteremtette Ferkót, s végül a finomabb bort küldte el József nádornak. Ferkó megcsóválta a fejét, s szép, pörge bajsza alatt morgolódott.
– Nem érdemli meg azt a német! Tekintetes uramnak sem köszöni ezt meg soha senki!
Így is történt. A háború után Ferenc császár megbízta József nádort a nemesi felkelés történetének megírásával, aki Kisfaludyt kérte fel erre. Két hosszú éven át dolgozott rajta a költő, míg német nyelven, híven megírta a háború történetét. De túlságosan is híven írta meg, nem nyerte el a császár tetszését, így a történet titkos levéltárba került örök feledésre ítélve, a költő pedig kegyvesztésre.
– Megmondtam én tekintetes uramnak, hogy nem érdemli meg a német a jót! – mondta Ferkó, amikor fülébe jutott ez – Egy cseppet sem érdemel meg, nemhogy egy egész hordót a legjobból!
Te viszont, kedves olvasóm e 3 balatoni bor monda után biztos megérdelmed. 🙂 Ezért hát egészségedre!
Forrás:
- https://karnyujtasnyibalaton.blog.hu/2010/01/13/balatoni_szerelmek
- www.balatonfelvidek-tapolcaiterseg.hu
- Eötvös Károly: balatoni utazások
További balatoni mesék
A 3 balatoni bor monda után ismerd meg a többi Balatoni legendát, amit összegyűjtöttem (vagy írtam :-)), és gyere vissza jövő vasárnap, mert vasárnap a Minavidin mesevasárnap, és hozom a következőt! 🙂
Vagy olvass bele mesekönyvembe, amiben két balatoni tündérke egy régi legenda nyomába ered, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése.
Ha pedig tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz MinaVidi Facebook vagy Instagram oldalához, vagy maradj itt a blogon, ahol további ötleteket találsz balatoni kirándulásokhoz, együtt töltött időhöz, meséléshez és úgy általánosságban a balatoni hangulathoz, életérzéshez.