Egészen különös sírok vannak Balatonudvari temetőjében. Szívet formáznak, és senki sem tudja pontosan azt, hogy miért. De sok legenda született ebből. Az egyik – talán legszebb – természetesen Lipták Gáboré. Nem tudom, hogy állunk a szerzői jogokkal, mert szívem szerint az egészet bemásolnám ide, ehelyett inkább összefoglalom, és csak a legszebb részeket másolom ide. Remélem, így kedvet csinálok ahhoz, hogy elolvassátok ezt a mesét (vagy akár az egész Aranyhíd című mesegyűjteményét Lipták Gábornak).
Volt egy halászember, Dúl János, akinek volt egy csodaszép kislánya. Csöndes, merengő volt a szőkehajú Veronka, aki rajongott a halászatért és a Balatonért.
“Ritka ajándék a halász arcán a mosoly, de a kislánynak mindig jutott ebből a becses portékából is. Előbb csak játékból vitték magukkal, később már hiányzott, ha nem járt velük. Üresebb volt a világ, ha nem látták csendesen ülni a ladik végében, ahogy tágra nyílt fekete szeme ragyogó tükrén átsuhant a tó képe.
Szép volt a kislány szeme hajnalban, mikor a csillagok oltogatták el benne apró lámpásaikat, és szép volt naplementekor, mikor rőt vörös fényben emelkedett ki a tó vizéből a napkorong. Nem is hitte Veronka soha másként, mint hogy a Balatonból kél fel mindennap az aranyfényű Nap! Sok egyebet is hitt a tóról. A halászok meséiből s a maga képzeletéből szőtt tündérvilágot a Balaton köré. A kislány talán már nem is tudott volna élni a nagy víz nélkül. Úgy hitte, ezen kívül nincs is másféle világ. A tó volt az ő saját birodalma, bíboros hajnalaival, szikrázó déli verőfényével s ezerszínű, bársonyos akonyataival.
Legszívesebben mindig a Balatont nézte volna. Reggel, mikor a madarak hajnali hangversenye szállt a nádasok felett, s estefelé, mikor a parti szél mint titkozatos könnyű kéz borzolta fel liláskék, sima tükrét. Harang kondult ilyenkor a falu felett, s a halászok lassú csobbanással merítették evezőlapátjaikat az egyre sötétedő vízbe. Veronka úgy látta, hogy mikor kiemelték, gyémántok peregtek szélükről a Balatonba!”
Hanem ahogy telt-múlt az idő, a kislánykából csodaszép hajadon lett, s ahogy állt hosszú szőke hajával apja ladikjának végében, fekete szemében a Balaton kékjét tükrözve, sok fiú szíve dobbant meg érte. Így történt ez azzal a kőfaragó legénnyel is, aki a messzi hegyekből érkezett. Amikor megpillantotta Veronkát, megkövülten állt, hirtelen azt sem tudta, káprázat vagy valóság, földi leány vagy égi tünemény.
Aztán összeismerkedtek. Sokat ültek egymás mellett és csak hallgattak. Nézték a Balaton végtelen kékjét, hallgatták a hullámok csobogását. A fiú pedig mesélt a messzi hegyekről, a hatalmas fákról, madarakról, a nehéz sziklákról. Veronka vízhez és végtelenhez szokott lelke borzongott a hegyek zárt láncaitól, a kövek ridegségétől, de szíve már a legényé volt, szabadulni nem tudott. Arra kérte hát szerelmét, hogy szelídítse meg azokat a köveket. S a legény megszelídítette. Először csak aprócska kőszíveket faragott, majd egyre nagyobbakat. Veronka pedig elkezdte megszeretni a köveket.
Végül eljött a nap, amikor döntött: követi a legényt a hegyek közé. Dúl János végtelenül szomorú lett, de tudta, hogy ez az élet rendje, a leánynak követnie kell választottját. Hanem a végső búcsú előtt Veronka még utoljára beevezett a Balatonra, hogy búcsút vegyen kedves tavától.
“Úgy húzta a víz a leányt, mint a mágnes, mint a féltékeny szerető, aki nem akarja, hogy elhagyja szerelmese.
A leány elfeledkezett mindenről, elragadta a víz, a nagy azúrkék mindenség varázsa, s mint gyermekkorában, nem látott, nem hallott, csak végtelen nagy belső csendességet, boldogságot érzett!
Így történt, hogy csak akkor vette észre a Badacsony felett emelkedő nagy fekete felhőt, mikor már nagyon messze járt a parttól. Veronka ismerte a tó minden rezdülését, a rémítő viharok minden jelét. Most is pontosan tudta mint jelent a felhő, mi közeleg a komor, koporsó alakú hegy felől. Tudta azt is, hogy a fergeteges szél hamar, nagyon hamar eléri ladikját, s hogy már minden késő. Látta, miként sötétedik el a víz a vágtató széltől, hogy a sötétzöld sáv mindig közelebb jön, s pár perc múlva már azt is, hogy a tó tükrén veszedelmes gyorsasággal legelőször porfüggöny képében vágtat végig a vihar.
– Nem ereszt a tó – mondta magának megsemmisülten, boldog-boldogtalanul.”
A Balaton nem eresztette leányát a hegyek közé. Hiába küzdött Veronka, a haragos szürke hullámok lehúzták a mélybe.
A kőfaragó fiú szíve majd meghasadt bánatában, és nem is tudta többé elhagyni a vidéket. Egyre faragta, faragta a szív alakú sírköveket, míg végül tele lett velük a temető. Az utolsó pedig saját sírjára került…
Ismerd meg a többi Balatoni legendát, amit összegyűjtöttem, és gyere vissza jövő vasárnap, mert vasárnap a Minavidin mesevasárnap, és hozom a következőt! 😉
Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz MinaVidi Facebook vagy Instagram oldalához, vagy maradj itt a blogon, ahol további ötleteket találsz balatoni kirándulásokhoz, együtt töltött időhöz, meséléshez és úgy általánosságban a balatoni hangulathoz, életérzéshez.