Mesevasárnap gyereknapra esik, ezért egy kis gyereklovacskáról szólo mesémet hoztam el Nektek.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ménes. Gyönyörű helyen éltek a lovak, hatalmas hófödte hegyek határolták birodalmukat egyik oldalról, széles, ezüstvizű folyó a másik oldalról. Selyemből volt a fű azokon a mezőkön, s nem hiányzott semmi a ménes boldogságához.
Élt ott egy kis lovacska. Fiatal csikó volt még, de lelke együtt szállt a sasokkal, órákon át követte szemével égi útjukat, s minduntalan kérdezte anyját:
– Mi van a hegyeken túl? Mi van a folyón túl?
– A legsötétebb rémségek laknak arra – felelte anyja fáradhatatlanul százszor és százszor is egymás után, ahogy a kis lovacska is százszor és százszor feltette a kérdést.
– De honnan tudjuk ezt? Hiszen a folyón túl is éppúgy néz ki a mező!
– A Nagy Pegazus mondta nekünk. Hinned kell neki, hiszen ő adta nekünk ezt a mezőt. Ő adta a hegyeket, ami megvéd a hideg szelektől, és ő adta a folyót, amin nem tudnak átkelni ellenségeink, a farkasok.
A kis lovacska elgondolkodott anyja szavain, de lelke nem nyugodott meg. Sok-sok éjszakán át nézte a nagy Pegazust fent az égen, és kérdezte:
– Miért zártál be minket ide? Miért a hegy, s miért a folyó? Miért nem szállhatok én is, mint a madarak, hogy megnézhessem, mi van arra?
De a Nagy Pegazus nem felelt. Csillagai némán ragyogtak tovább a fekete égen.
Egy napon szörnyű dolog történt: reggelre anyját fekve találta a földön.
– Mama, Mama, mi történt veled?
De a kanca fejét megemelni is gyenge volt, nemhogy válaszolni.
– Mama, Mama, ne hagyj itt! Hogy segítsek? – nyihogott rémülten a kis lovacska.
A bölcs öreg Táltos vizsgálta meg anyját, s szomorúan csóválta fejét:
– Erre a bajra régen volt csak gyógyír. Az aranyvirág illata gyógyíthatná csak meg anyádat, de hosszú-hosszú évek óta nem termett már ilyen a mezőnkön.
– De lehet, hogy máshol terem ilyen – nézett az öreg Táltosra reménykedve a kis lovacska.
– Nem tudom, kisfiam – felelte szomorúan a Táltos. – De ha terem is, Nagy Pegazus megtiltotta nekünk, hogy elhagyjuk a folyót s a hegyeket. Akaratával nem szegülhetsz szembe, s védő szeretete rögvest elhagy, ha kilépsz innen.
– De ha csakugyan szeret, nem büntethet azért, mert édesanyámat akarom menteni! – erősködött a lovacska.
– Nem érted, kisfiam – felelte fáradtan a Táltos, aki számtalanszor magyarázta már el ezeket forrongó lelkű, ifjú csikóknak. – Nagy Pegazus nekünk adta nagy szeretetében ezt a földet. Hegykaréjt állított ide, s a folyóval zárta el, hogy megvédjen bennünket a hideg szelektől, s ellenségeinktől, a farkasoktól. Ő megvéd minket a rossztól, s csak annyit kér, hogy szeressük őt, és tartsuk be a parancsait.
– De az nem rossz, hogy a mamám haldoklik?
– Ezek azok a próbatételek, melyeket elénk állított. Ha követed a parancsát, s nem hagyod el védelmező mezőit, egyszer felkerülsz hozzá az égbe, s magad is ott nyargalhatsz az ő oldalán a csillagok között, patáid a Tejutat fogják taposni, neked is saját csillagod lesz. Ha azonban szembeszegülsz parancsával, a szeretet parancsával, lelked magányosan fog kóborolni kietlen pusztákon az idők végezetéig. Anyád nemsokára csatlakozik Nagy Pegazushoz, s onnan fogja nézni kis csikóját, ne okozz neki szomorúságot azzal, hogy Nagy Pegazus parancsai ellen szegülsz, s kétségbe vonod az ő nagy szeretetét. Egész éjjel virrasztott mellette a kis csikó, s imái megállás nélkül szálltak fel a Nagy Pegazushoz. Hajnalra anyja jobban lett, de a kis lovacska tudta, hogy ez csak átmeneti javulás.
A kis lovacska szomorúan hajtotta le fejét. Anyja szólni sem tudott, csak fátyolos szemével nézte őt.
– Mama, tudom, hogy meg tudlak gyógyítani – suttogta anyja fülébe, hogy a többiek meg ne hallják. – Elmegyek, és megkeresem azt az aranyvirágot, ha lelkem kietlen pusztákon is fog érte bolyongani – de látva anyja szemében a kétségbeesést, rögtön hozzátette – de hidd el, Mama, Nagy Pegazus szeretete nagyobb annál, hogy ezért megbüntethetne. Csak addig tarts ki, amíg vissza nem jövök!
Forró csókot lehelt anyja homlokára, s mielőtt a többiek észrevehették volna, már úszott is át a folyón.
Napestig futott, de aranyvirágot nem talált sehol, s az este egy erdő előtt talált rá. De a kis lovacska nem érzett fáradtságot, s mivel rettegett attól, hogy késve ér haza, nekivágott a rengetegnek. Ahogy egyre sötétedett, az ismeretlen táj egyre félelmetesebbé vált. Ismeretlen zajok, ismeretlen szagok, árnyak vették körül, s a kis lovacska egyre inkább elbátortalanodott. Lépteit túl hangosnak találta, úgy érezte, az egész erdő őt hallgatja, s farkasok, ismeretlen szörnyek csak arra várnak, mikor támadjanak rá. Minden zajra, ágroppanásra összerezzent, végül a fáradtságtól és félelemtől összerogyott.
Egyre csak a Táltos szavai visszhangoztak fejében:
– Nagy Pegazus megtiltotta nekünk, hogy elhagyjuk a folyót s a hegyeket. Akaratával nem szegülhetsz szembe, s védő szeretete rögvest elhagy, ha kilépsz innen.
– Ő megvéd minket a rossztól, s csak annyit kér, hogy szeressük őt, és tartsuk be a parancsait.
– Ne okozz neki szomorúságot azzal, hogy Nagy Pegazus parancsai ellen szegülsz, s kétségbe vonod az ő nagy szeretetét.
Felnézett az égre, hogy erőt merítsen Nagy Pegazus csillagait látva, de a sűrű lomboktól nem látott semmit, csak a nagy feketeséget. A kis lovacska ekkor már nem tudta visszatartani könnyeit, s zokogni kezdett.
– Bocsáss meg nagy Pegazus, amiért elhagytalak, s szembeszálltam parancsaiddal. Bocsáss meg, amiért elhagytam a védelmező mezőt.
Ekkor kis fénypontokat vett észre maga körül seregleni.
– Ki sír itt? Ki zokog itt? – susogták a kis csillagok.
– Te vagy az, Nagy Pegazus? – kapta fel fejét a kis lovacska – megbocsátottál, s leküldted a csillagaidat?
– Nem vagyunk mi csillagok – jött a válasz mindenfelől. – És nem a Nagy Pegazus küldött. Szentjánosbogarak vagyunk, és azért jöttünk, mert sírást hallottunk. Miért sírsz, kis lovacska?
– A folyón túlról jövök, és eltévedtem az erdőben, nem tudom, merre menjek.
– Mit keresel, kis lovacska, ilyen messze a ménesedtől?
– Édesanyám megbetegedett, és a táltosunk azt mondta, csak az aranyvirág kelyhétől tud meggyógyulni. De olyan már régóta nincs a mezőinken, ezért keltem útra.
– Aranyvirág? – susogták a kis szentjánosbogarak, s tétován néztek egymásra. – Nem hallottunk még aranyvirágról.
– Akkor lehet, hogy nincs is olyan már sehol a világon? – kérdezte kétségbeesve a lovacska.
– Ó, az, hogy mi nem hallottunk még róla, nem jelent semmit – kacarászták a szentjánosbogarak –, de túl az erdőn lakik a Barlangi Bölcs, ő sok mindent tud, talán tud neked segíteni.
– Barlangi Bölcs? – kérdezte reménykedve a lovacska. – Merre találom őt?
– Gyere, megmutatjuk az utat neked.
A kis lovacska elfelejtette fáradtságát, félelmét, s felpattant.
– Induljunk!
A kis szentjánosbogarak egész éjszaka vezették őt, elbújtatták, ha farkasordítást hallottak, s reggel az erdő túlsó felén vettek tőle búcsút egy roppant nagy hegy tövében.
– Látod a hegy derekán azt a barlangot? Ott lakik a Barlangi Bölcs. Ő talán meg tudja mondani, hol találod meg az aranyvirágot.
A lovacska megköszönte a szentjánosbogarak segítségét, s nekivágott a hegynek. Nem volt könnyű út a mezőhöz szokott csikónak, patái nehezen találtak kapaszkodót a mohától síkos sziklákon, de ha elfáradt, vagy megijedt, csak anyjára gondolt, és máris újult erővel indult neki az útnak. Magasan járt már a nap, mire elérte a barlangot. Sötét volt barlang, s a kint tűző napsütéstől nem látott senkit, ahogy benézett.
– Hahó – suttogott be bátortalanul.
– Kerülj beljebb – felelte egy barátságos hang.
A kis lovacska belépett, és tágas barlangteremben találta magát. Gyógyfüveket látott mindenütt a falakra akasztva, a száradó növények kellemes illata töltötte be az egész helyiséget. A barlang közepén kis tűz mellett állt a Barlangi Bölcs. Ősz, öreg paripa volt a bölcs, sörénye ezüstjében alig-alig lehetett már fekete szálakat látni. Nagy fekete szeme azonban fiatal lelket mutatott, s olyan nagy szeretetet, hogy a kis lovacska máris odafutott hozzá, s zokogva mesélte el, hogy édesanyja milyen beteg, és a táltosuk szerint csak az aranyvirág gyógyíthatja meg.
A Bölcs végighallgatta, majd így szólt:
– Messze van még az idő, hogy anyád megtérjen a Nagy Pegazushoz. S ezt annak köszönheti, hogy ilyen bátor csikója van! Gyere és kövess!
A Bölcs a barlangterem túlsó felén induló kis folyosón vezette a kis lovacskát, és hamarosan ismét napsugarat láttak: átjutottak a hegy túlsó felére. A folyosó kis sziklapárkányban ért véget, s ott állva a kis lovacska szeme elé lélegzetelállító látvány került: aranylott a mező messze-messze, egészen a látóhatárig.
– Itt annyi aranyvirágot találsz, amivel nemcsak édesanyádat, de az egész ménest meggyógyíthatnád! Gyere, szedjünk belőle!
Boldogan ugrándozott a lovacska, és annyit szedtek ketten együtt az aranyvirágból, hogy a kis csikó alig bírta el.
– Köszönöm a segítséget! Most már biztos meg fog gyógyulni a Mama! – lelkendezett. De rögtön el is szontyolodott, és magát próbálva biztatni csendesen fűzte hozzá – És nem érdekel, ha egész az örökkévalóságig kietlen pusztákon fog bolyongani a lelkem!
– Kietlen pusztákon? Az örökkévalóságig? – hökkent meg a Barlangi Bölcs, aki meghallotta a halk szavakat.
A kis lovacska elmesélte, hogy mit mondott neki a Táltos. Csodálkozva látta, hogy a Barlangi Bölcs szomorúan hajtja le a fejét, és nagyot sóhajt:
– Mind félremagyarázzák a Nagy Pegazus szavait – majd így szólt –, gyere, elkísérlek haza.
A kis lovacska nem értette a Bölcs hirtelen megváltozását, de nagyon örült, hogy nem egyedül kell nekivágnia a hazaútnak. Minden fáradtságát elfelejtette, s a Barlangi Bölcs idős kora ellenére is olyan gyorsan vágtázott, hogy már másnap este átkeltek a folyón.
A kis csikó boldogan szaladt anyjához, aki csak megszagolta az aranyvirágot, és máris talpra állt.
– Én bátor kis lovacskám – nyerítette vidáman –, szívem kis csikója, jaj, hogy aggódtam érted!
– Aggódhattál is! – mondta szomorúan a Táltos. – Hiszen kis csikód áthágta a Nagy Pegazus törvényeit! Lelke nem fog felkerülni a csillagok közé.
A sötétből ekkor hirtelen előlépett a Barlangi Bölcs:
– Ki mondta ezt? Ki mondta nektek, hogy a Nagy Pegazus megtiltotta a folyón átkelést?
– Őseink hagyták ránk Pegazus törvényeit – felelte a váratlan vendégtől meglepődve a Táltos. – Nagy Pegazus végtelenül szeret minket, ezért adta nekünk ezt a mezőt, ezért véd minket a hegyekkel és folyóval a farkasoktól. Szeretetével élünk vissza, és a törvényt hágjuk át, ha elhagyjuk a folyót.
– Nagy Pegazus végtelenül szeret minket – helyeselt a Barlangi Bölcs. – S a végtelen szeretet nem ismer korlátokat. Hogy gondolhatod, hogy ez a kiscsikó, aki anyjáért szembeszállt minden veszedelemmel, saját félelmével, nem kedves Nagy Pegazus előtt?! Sok ezer év alatt, amióta ezt a földet megkaptátok tőle, ti magatok találtátok ki törvényeiteket, s most már azt állítjátok, Pegazustól kaptátok. Olyan szabályokat állítotok fel, s tulajdonítotok neki, ami ellentmond neki, ami az ő végtelen szeretetét korlátozza! Nézzétek ezt a kiscsikót! Ti elkárhozottnak tartjátok, én viszont azt mondom, szent ez a szeretet, mely saját lelki üdvét feláldozza másért!
A Barlangi Bölcs a bátor kis lovacskához fordult:
– Most ígérem meg neked, hogy fel fogsz hozzám kerülni a csillagok közé, és közvetlenül mellettem adok neked egy csillagot!
Ekkor ezüst sörényét magasba emelve felnyerített, majd elkezdett vágtatni. Ámulva nézték, ahogy felszalad a meredek sziklákon, majd tovább folytatja útját az ég felé. Mire felocsúdtak, már a Tejúton porzott patája.
– A Nagy Pegazus! – suttogták ámulva.
Szabadon jártak attól fogva a lovak a hegyen és a folyón túl is, és nem telt bele sok idő, már a bátor kis lovacska volt táltosuk, aki maga vitte el a szabad lelkű kiscsikókat távoli tájakat felfedezni.
Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz MinaVidi Facebook vagy Instagram oldalához, vagy maradj itt a blogon, ahol további ötleteket találsz balatoni kirándulásokhoz, együtt töltött időhöz, meséléshez és úgy általánosságban a balatoni hangulathoz, életérzéshez.