A badacsonyi vasútállomás környékét Hableánynak nevezik, s a legendás éttermet is. De vajon miért? Ismerjétek meg a badacsonyi hableány legendáját!
Réges-régen a Badacsony még fortyogó vulkán volt.
A tűzhányó ura magányosan élt ott, s a forró lángok között edzette, kalapálta messze földön híres fegyvereit, melyek rettegetté tették nevét. Félelmetes volt hatalmas izmaival, varkocsba font hajával, bőrét feketére festette a korom és a füst, ennél már csak szeme villogott sötétebben.
A vulkán ura szívében szomorú titkot őrzött. Egy aranyhajú pásztorleányka emlékét, ki elvarázsolta a marcona kovácsot. Magányos óráiban róla álmodozott, a nefelejcskék szemekről, a kacagó piros ajkakról, a rózsás orcáról. Hajnalka – a neve is mily édesen csengett! Ahogy azonban telt-múlt az idő, a vulkán ura rémülten vette észre, hogy a bájos arcocska képe mindjobban halványodik emlékezetében. Csak a vihar emléke élt benne elevenen. A szörnyű viharé, melyben a vén Balaton magával ragadta a leányt, s levitte a mélybe, hullámok sírjába.
Esténként a tűzhányó ura kiült a sziklákra, s nézte, nézte a habokat, melyek elrabolták kedvesét, s bizony volt, hogy a nap utolsó sugarai könnyeket ragyogtattak meg fekete arcán.
Egy alkalommal, amikor kiült egy bércre a naplementében, s nézte a Balaton zöld vizét, egyszer csak megpillantott egy gyönyörű leányt a vízben fürdőzve. Megbabonázva meredt a tüneményre. Azok az arany fürtök! Azok a rózsás arcok! Azok a cseresznyeajkak! Visszatért volna a hullámsírból? Csak nézte, nézte megdermedve, nem tudta, hogy valóság-e vagy káprázat, szerelmét látja-e, vagy csak a különös esti fények játszanak vele csalóka játékot. De ahogy a nap lebukott, a leány hirtelen eltűnt.
Hanem másnap, amikor munkája után kiült a bércre, a leány ismét ott volt a vízben. Aranyhaja vörösen izzott a lenyugvó nap fényében, lágy fehér karjai vidáman szántották a habokat. S a vulkán ura ismét megbabonázva nézte, ahogy vidám fröcsköli a vizet. Ahogy nézte, szívében új remény lángja gyúlt, s forróbb volt, mint saját tűzhányója.
Hanem a leány egyszer csak eltűnt. A vulkán ura leste, kereste, de nem látta sem a vízen, sem a parton.
– Hajnalka, Hajnalka! – kiáltotta mennydörgő hangján.
De csak a hullámok monoton csobogása válaszolt neki.
Harmadnap egy parti sziklára ült ki, s várta, várta lángoló szívvel a leányt. Leste a parti utakat, merről közeledik. Végül a vízből bukkant fel. A vulkán ura elkezdte hívni, csalogatni magához szerelmét.
– Hajnalka, szerelmem, visszatértél hozzám? Hajnalka, gyere, hadd öleljelek meg újra!
A leány a hívására közelebb is jött hozzá, s a vulkán ura csak ekkor vette észre, hogy nem emberi lény, hanem egy sellő.
A hableány ekkor megrázta arany haját, rámosolygott, majd eltűnt a habok között. A tűzhányó urát addigra teljesen megbabonázta, és gondolkodás nélkül utána vetette magát.
A hatalmas csobbanástól pedig kialudt a vulkán. Soha senki nem látta többet a tűzhányó urát.
A badacsonyi hableány története után ismerd meg a többi balatoni legendát!
Ismerd meg a badacsonyi hableány után a többi balatoni legendát, amit összegyűjtöttem (vagy írtam :-))!
Ha tetszettek a mondák, olvass bele valamelyik könyvembe, a balatoni mondákat és legendákat összegyűjtő Csodák tavába, vagy az apróbbaknak szóló meseregényeimbe, amiben két tündérke, Mina és Vidi ered balatoni rejtélyek nyomába, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése, vagy mi történt a vasszörnnyel.
Itt meg is tudod rendelni, hogy legyen saját példányod is! Vagy ajándéknak is adhatod Balaton-rajongó kicsiknek, nagyoknak – kérheted névre szóló dedikációval is!
