Szent István király több ízben is járt a Balatonnál. Gizella királynénak egyenesen a kedvenc városa volt Veszprém, ráadásul ezen a környéken győzte le a hagyomány szerint Koppány seregét a király. Sólyon egy nagy kard-szobor is őrzi ennek emlékét. Veszprém Fejesvölgye is ennek állít emléket, hiszen a felnégyelés során itt fejezték le Koppányt, ezért kapta a Fejesvölgy nevet.
Nézzük akkor, a legendák szerint mit is csinált Szent István a Balatonnál!
A királyné feszülete
Gizella királyné nagyot sóhajtott. Bár tudta, hogy a veszprémi vár biztonságos, a sziklák magasában nehezen megközelíthető, mégis félelem szorította össze a szívét. Ura a távolban járt, és így kétszeresen is aggódott. Saját várnépéért és a királyért, kit oly régen látott már.
A feszületre, mit kezében tartott, ráhulltak könnyei.
– Mikor lesz béke ebben az országban? Mikor leszünk biztonságban? Mikor lesz e most született birodalom olyan, mint atyámé? Krisztus követője, hithű urakkal, kikre mindig számíthat a király?
Majd az ékkövekkel kirakott arany feszületre nézett, és forrón imádkozott, hogy a pogányok, kik körbevették a várat, elmeneküljenek, ha meglátják, hogy a királyné ura nélkül sem védtelen. A feszületre hajtotta fejét, s a hideg fém lehűtötte forró homlokát. Az ország legvitézebb harcosai és saját bajor lovagjai fegyvereire is támaszkodhatott. István nem hagyta királynéját egyedül. Ráadásul tegnap titkos futár is érkezett, aki átlopakodott a pogányok ostromgyűrűjén, és hírt hozott, hogy a király maga is hamarosan Gizella segítségére siet.
Imáit hirtelen kiáltozás zavarta meg, felpattant, s abban a pillanatban egy apród szaladt be.
– A király…! – kiáltotta a futástól elfulladó hangon.
Gizella felsikoltott.
– István!
– Közeledik, de üldözik őt!
A királyné kifutott az épületből, s látta, hogy ura egyedül közeledik lován, mögötte pedig egy egész pogány csapat vágtatott. A király átvágtatott a Séden, majd megtorpant, keresve az ösvényt, ahol felkapaszkodhat a meredek hegyoldalon. A királyné a magasból látta, s próbálta mutatni, merre kellene mennie, de ura nem vette őt észre.
– István, István! – kiáltotta, ám a pogányok ordítása elnyomta hangját.
– Uram, segíts! – fohászkodott Gizella, s a magasba tartotta a feszületet.
Abban a pillanatban a felhők közül előbukkant a nap, s ahogy rásütött a keresztre, az arany feszület a szikrázó ékkövekkel ragyogni kezdett. A pogányok megtorpantak, s ijedten mutogattak a sziklák tetején álló fehér ruhás nőalakra, kezében a szikrázó kereszttel. István is észrevette feleségét, s Gizella mutogatni kezdte neki az utat. A király lovával elkezdett felkapaszkodni a meredélyen.
A pogányok azonban első ijedelmük után magukhoz tértek, s követni kezdték őt. István pedig, mialatt fél szemmel felesége útmutatását követve irányította lovát, egymás után maga mögé hajította értékeit. Először erszényét dobta el, mire pár üldözője el is maradt, összeveszve a kincsen. Ezután aranyláncát, majd értékes palástját vetette le, s a hatás bizony nem maradt el: a pogányok egymással marakodva vetették rá magukat, s végül alig pár vitéz maradt csak, ki tovább üldözte őt. István ekkor míves tőrjét hajította el, de mire aranygyűrűjét lehúzta volna, a várvédők nyilai elérték a pogányokat, s azok átkozódva megtorpantak.
István boldogan ölelte magához Gizellát, ki örömkönnyeivel áztatta ura ruháját.
A csodálatos megmenekülés emlékére pedig a királyi pár kápolnát építettetett arra a helyre, ahonnan Gizella a feszülettel mutatta urának a megmenekülés útját. Ez a veszprémi Gizella-kápolna.
A történethez persze hozzátartozik, hogy a veszprémi Gizella-kápolna csak a XIII. században épült, de hát azért legenda a legenda. 🙂
Miért némák a törökkoppányi békák?
A tábor elcsendesedett. A vitézek nyugovóra tértek, de így is érezni lehetett a láthatatlan vibrálást, a harci izgalom remegését a sátrak között. Tudták, akár másnap is megütközhetnek az ellenséggel.
A fejedelem nem tudott aludni. Pár napon belül bevégződik minden. Eldől, hogy atyja végakarata győz-e, vagy unokabátyja, Koppány ereje. Annyi minden kavargott a fejében, hogy végül úgy döntött, sétál egyet.
Hamar elért a tábor széléhez, ahol a végtelen somogyi nádas kezdődött. Ott egyik kedvenc katonája, Zete állt őrt. Az apró termetű fiú már több csatában megmutatta vitézségét és hűségét István felé. Bár keresztvíz alá állt már, a fejedelem nem volt benne biztos, hogy Krisztusnak is olyan hű katonája-e, mint neki, de tudta, őérte tűzbe menne. Látta, hogy a fiú feszült figyelemmel kémleli a sötétséget.
- Látsz-e valamit ebben a nagy sötétben, fiam?
- Nem látok az orrom hegyéig sem, fejedelem uram!
- Pedig lehet, itt van már az ellenség katonája! Ez a vidék Koppány úré. Emberei bizonyára úgy ismerik, mint a tenyerüket, könnyen rajtunk üthetnek titkos ösvényeken.
Együtt kémlelték a sötétséget tovább.
- Ha legalább ezek az átkozott békák elhallgatnának – morgolódott Zete. – Meghallanánk Koppány katonáinak közeledtét, de olyan hangosak, hogy szinte fejedelem uram szavát sem hallom.
István is próbált hallgatózni, de bizony a békák minduntalan rázendítettek szerelmes tavaszi énekükre. Végül a fejedelem haragra gerjed, s így kezdett imádkozni:
- Uram, Istenem, tiéd az éjszaka, és tiéd a nap. A te parancsodat követi az egész teremtett világ. Parancsold meg ezeknek a békáknak, hogy hallgassanak el, hogy meghalljuk pogány ellenségeinket, s ne üssenek lopva rajta Krisztus katonáin!
Abban a pillanatban megdördült az ég, s utána dermedt némaság telepedett a tájra. A békák elnémultak. Zete álmélkodva nézett a fejedelemre, aki forrón adott hálát Urának.
Nem tudta így Koppány meglepni István seregét, aki nemsokára fényes győzelmet aratott rajta.
A Törökkoppány határában található Sötét kerékallya dűlő békái pedig azóta is némák, nem veri fel kuruttyolás zaja a nádas csendjét ezzel is őrizve első szent királyunk emlékét immár ezer éve.
Szent István kardja
Apa és fia csöndesen gyalogolt a szűk ösvényen.
Egyszerű útiköpenyük nem árulta el kilétüket, de az alóla kibukkanó pompás fegyverek láttán bárki tudhatta, hogy urak lehetnek. Veszprém várát még kora reggel maguk mögött hagyták, s napnyugtakor kíséretük letáborozott. Ezen az úton már csak ketten mentek tovább. Lovaikat is hátra hagyták, úgy indultak el a Badacsony ősrégi, titkos barlangjai felé.
Az apa határozottan követte az ösvényt, s az elágazásoknál megmutatta fiának az ősi jelet, ami a helyes utat mutatta.
- Őseink követése tudod, milyen fontos. A legnagyobb királyi ékesség, az én tudásom szerint, a királyelődök után járni, a szülőket utánozni. Jól jegyezd meg, merre megyünk, mit teszünk, hiszen egyszer neked is meg kell mutatni azt fiadnak!
Az ifjú szótlanul hajtotta le fejét. Nem merte elárulni atyjának fogadalmát, hogy tisztaságát haláláig őrizni fogja, s feleségét húgának tekinti. Nem merte elmondani neki, hogy nem saját fiát fogja majd egyszer ezen az úton végig kísérni. Némán bólintott, s tovább haladtak a fák között.
Hamarosan kiértek egy tisztásra, hol öreg táltos várta már őket. A ráncos arc felderült, amikor meglátta az érkezőket.
- Árpád vére! Elhoztad hát az ifjút!
A táltos kedvtelve nézte a délceg herceget, aki szálfatermetű volt maga is, mint atyja, s mint általában az Árpádok, kik fejjel magaslottak ki népük közül. Fürkészve nézett a barna szemekbe, s Imre úgy érezte, mindent lát és érez az öreg, amit gondol. Megkönnyebbült, amikor a táltos végre elfordult, s apjához szólt:
- Büszke lehetsz fiadra, Árpád vére!
István elmosolyodott, majd így szólt:
- Magam is úgy gondolom. Isten kegyelméből méltó utód követ majd a trónon.
A táltos ekkor eltűnt a tisztás szélén álló barlangban, s egy díszes karddal tért vissza, amit átnyújtott Istvánnak. Az apa ekkor fia felé fordult:
- Atyámtól, Gézától kaptam e kardot, ahogy ő is atyjától. Isten kardja ez, mivel egykoron Attila harcolt, s amit később Álmos kapott meg, hogy ezzel keressen új hazát nekünk. Sok vér tapad e kardhoz, mindazok vére, kik népünkre támadtak, de Isten áldása kíséri a kard hordozóját, ezért miénk most e gyönyörű ország!
Felövezte fiát a karddal.
- Férfi lettél, s Magyar országának hercegeként téged illet mostantól e kard. Ha ellen támad országunkra, tudod, hol találod meg.
Imre visszaadta a táltosnak a kardot.
- Őrizd meg a kardot, ahogy őseid tették. S ha szükségem lesz rá, keresni foglak.
Elbúcsúzott apa és fia, s elindultak vissza.
Amikor elnyelte lépteik zaját az erdő, s az ágak sűrűjétől nem látszódott már alakjuk, a táltos nagyot sóhajtva rogyott le egy kőre, s arcát a lenyugvó nap felé fordította.
- Boldogasszony anyánk, ki fogja követni az atyát, ha a fiú előbb meghal? Ki fogja hordani Isten kardját?
A legenda szerint sokáig őrizték még az utolsó táltosok Szent István kardját a badacsonyi barlangokban. De a XIV. századtól már a prágai Szent Vid székesegyházban található meg a híres kard.
Szent István legendái után ismerd meg a többi balatoni legendát
Ismerd meg a Szent István-legendák után a többi balatoni legendát, amit összegyűjtöttem (vagy írtam :-))!
Vagy olvass bele valamelyik könyvembe, a balatoni mondákat és legendákat összegyűjtő Csodák tavába, vagy az apróbbaknak szóló meseregényembe, amiben két balatoni tündérke egy régi legenda nyomába ered, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése. Itt meg is tudod rendelni, hogy legyen saját példányod is!
