Megkondult a harang.
– Jön a török! Meneküljön, ki merre lát!
Lett nagy sírás, rívás, kiabálás, futkosás! Ürültek a ládák, kamrák, teltek a szekerek. Csattogtak az ostorok, hajtották a keservesen bőgő sovány ökröket, pityeregtek a kisgyerekek, zokogtak az asszonyok, zokogva hordták ki a házakból mindazt, ami elfért a szekéren.
A plébános is összeszedte cókmókját, becsomagolta a templom szegényes kincseit. Bizony nem volt itt arany, vagy ezüst serleg, ónból volt az, de tudta, hogy Krisztus urunknak éppolyan értékes az, mint a püspök atya gyémántos monstranciája. Az oltárterítőt sem úriasszonyok hímezték selyemre, bársonyra aranyfonállal, hanem csak a falubéli asszonyok vászonra pirossal és feketével, de így is három faluról csodájára jártak! Bizony egy kisebb ládikába elfért minden. Könnyes szemmel vetett egy utolsó pillantást a kőfalakra, végigsimított a diófa oltárasztalon. Mert nemes dióból volt az – nem véletlenül nevezték a falut sem a diófa régi nevén Gyugynak, tele volt diófával, és nem sajnálták azt templomuktól.
Amikor kilépett, a toronyhoz sietett. A falubéliek nagy üggyel-bajjal épp akkor eresztették le a harangot.
– Hova tegyük? Kihez fér még fel? – nézett végig kétségbeesetten a pap a megrakott szekereken.
Mindenki lesütötte a szemét. Akármennyire is szerették szegény plébánosukat, a harangot senki sem akarta magára vállalni. Végül Ferkónak, az egyik gazdalegénynek támadt egy mentőötlete:
– Ássuk el a harangot! Fent a Jamai-patak fordulójánál a dombon jó helye lesz! S ha elmegy a török, kiássuk!
Ez mindenkinek tetszett. Összeállt pár markos legény, s vitték a harangot, ahova Ferkó mutatta.
Amikor két nap múlva megérkezett a török, bizony már senkit sem talált a faluban. Mérgükben felgyújtottak mindent, amit találtak.
Teltek-múltak az évek, évtizedek, évszázadok. A török már elvonult, s lassan új élet költözött a faluba. Amikor aztán Jankovics úré lett a vidék, már tizenkét porta sorakozott a poros út mentén! A templom is régi fényében tündökölt, fehér falaival a domb tetején hirdette az Úr dicsőségét. De hol volt már Ferkó és a többi legény? A harangot így el is feledték, és búslakodott is a falu népe eleget, hogy nincs harangjuk. De pénzük nem volt elég egy újra.
Történt egy szép napos vasárnapon, hogy misére gyűlt a falu népe. Nagy esők voltak az elmúlt hetekben: piszkos habot vetett a megáradt Jamai-patak, s féltek az emberek, hogy el fognak ázni a földek, megrohad a gabona. Boldogok voltak hát a verőfényes idő miatt, s hálatelt szívvel énekelték a zsoltárokat. Hanem egyszer csak nagy kiabálásra lettek figyelmesek.
– Harangot hozott a víz! Harangot hozott a víz!
Kiszaladtak hát a templom elé, s látták, hogy az árva Zsuzsika, a kis libapásztorlányka kiabál.
– Szűzanyánk harangot küldött nekünk! Harangot hozott a víz!
Más egyebet nem tudtak belőle kiszedni, ezért hát követték a patak mentén. S hát akkor meglátták a csodát! Egy – az áradástól leszakadt – domboldalban ott állt egy harang.
Térdre borult mindenki.
– Csoda történt! Harangot küldött nekünk a Szűzanya!
Hamar híre ment a környéken, hogy csoda történt Gyugyon. S ettől fogva minden évben májusban megünnepelték ezt. Sőt még most is megünneplik a híres búcsúban, hogy Gyugynak harangot hozott a víz.
Szeretnéd jobban megismerni Gyugyot, ezt a bűbájos, csupavirág falucskát? Van ott Árpád-kori templom, Nemzeti Csillagaink Ösvénye, jótékony hatású Szent György – vonalak… Kattints ide!
A mese forrása: saját írás a “Gyugynak harangot hozott a víz” mondás alapján.
További balatoni mesék
Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz MinaVidi Facebook vagy Instagram oldalához, vagy maradj itt a blogon, ahol további ötleteket találsz balatoni kirándulásokhoz, együtt töltött időhöz, meséléshez és megnézheted fotóimat is.
Vagy olvass bele valamelyik könyvembe, a balatoni mondákat és legendákat összegyűjtő Csodák tavába, vagy az apróbbaknak szóló meseregényembe, amiben két balatoni tündérke egy régi legenda nyomába ered, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése. Itt meg is tudod rendelni, hogy legyen saját példányod is!
