Húsvét vasárnap egy régi mesémet hoztam el Nektek.
Az illusztrációt én rajzoltam, és a szobrot ábrázolja, nem egy csokinyuszit, aminek a gyerkőceim látták. Azt hiszem, most kicsit egysíkú a gondolkodásuk. 🙂
A szobor
A Római Birodalom egy eldugott városának tágas főterén állt egy csodaszép fehér márvány Justitia-szobor. Gyönyörű volt az istennő, Vénusz sem lehetett volna nála szebb: finom metszésű arca, nemes homloka, sudár, szűzi alakja az Igazság legyőzhetetlenségét hirdette. Bűnözők rá sem merték emelni tekintetüket, mert már a szeme is sugározta a kérlelhetetlenséget. Egyik kezében mérleg, a másikkal a tér déli felén magasló bírósági épületre mutatott.
A tér homályos északi sarkában egy másik szobor állt. Fából volt csupán, s nem is volt olyan gyönyörű, mint Justitiáé. Egy fiatal nőt ábrázolt, ki lepleibe gyermekét takarta. Egyszerű mester faraghatta, mert az alak elnagyolt volt, s karjában oly együgyűnek tűnt a gyermek.
Justitia büszkén nézett le a fiatal anyára, s némán mutatott a lábai előtt álló oltárra, hol ajándékok, virágok százai hirdették dicsőségét, az Igazság diadalát. Bizony a másik szobor előtt csupán egyszerű mezei csokor hevert, mit egy öreg koldusasszony rakott mindennap oda. De az édesanya szelíden mosolygott Justitiára, s csak még szorosabban ölelte gyermekét. Justitia gőgösen elfordította tekintetét, s ránézett a bíróság épületére.
Onnan épp akkor lépett ki a város nagy hírű, köztiszteletben álló főbírája. Igazságos volt a főbíró, bár ítéleteit sokszor túlzottnak érezték, s emiatt rettegték nevét. De a városban béke honolt, a bűnözők messzire kerülték el a környéket, alig akadt komolyabb bűneset. A főbíró előtt ezért földig hajolt a város népe, még a leggazdagabbak is meghajtották fejüket, ha találkoztak vele az utcán, amit ő néma biccentéssel viszonzott. Hanem Justitia szobra előtt ő is mélyen meghajolt, sosem mulasztotta el megköszönni az istennőnek, hogy megmutatta neki az igazságot.
A főbírónak egyetlen gyermeke volt csak, de nem sok öröme telt benne. A fiú hiú volt, de nem tehetségére vagy tudományára, hanem apja hírnevére és gazdagságára. Ha ismeretlen helyen nevét kérdezték, sosem mulasztotta el apja nevét is megemlíteni, és elégedettséggel töltötte el, hogy a szemek kikerekedtek, a fejek tisztelettel meghajoltak. A néppel kegyetlenül bánt, a koldusokba belerúgott, az idősebb asszonyokat mintegy véletlenül meglökte az utcán, s élvezte, hogy senki sem mer felszólalni ellene, senki sem mer visszaütni.
Apja figyelmét nem kerülte ez el, sokszor megfeddte fiát:
-Vigyázz, fiam, mert Justitia igazságos, és meg fogja ezt még torolni rajtad!
De a fiú csak nevetett csúfondárosan:
-Justitia csak egy szép szobor, apám, hogy tudna engem bántani?
– A szobor csak szobor, fiam, de az Igazság létezik! – mondta ekkor édesanyja, de a fiú már oda sem hallgatott.
Nagy ünnepségre készült a város: a helytartó jött el, s hozta magával a császár üdvözletét. Napokig díszítették az utcákat, tisztára seperték, virággal borították a tereket, mindenki sürgött-forgott, lázban égett.
A nagy napon szikrázóan sütött a nap, Justitia fehérebb, sugárzóbb, fenségesebb volt, mint valaha. Az egész város kint volt az utcákon, a nép elözönlötte a főteret is, az ünnepre emelt tribünön a város előkelősége pompázott legdrágább ruháiban. Ott volt a főbíró fia is, büszkén, délcegen, gőgösen. Hamarosan megharsantak a trombiták, bevonult a helytartó a főtérre, s kezdetét vette az ünnepség. Szónoklatok, táncosok, színészek mulattatták a vendéget s az egész város népét napestig. Akkor a helytartó a tiszteletére rendezett lakoma helyszínére indult, hová a gazdag meghívottak követték.
Miközben az előkelők lassan a helytartó után haladtak, egy öregember tolakodott oda a főbíróhoz:
– Főbíró uram, kegyelem egyetlen fiamnak! Tudom, hogy bűnös, de ő az én egyetlen fiam, mi lesz velem, ha végrehajtják ítéletedet? Irgalmazz nekem!
A főbíró ránézett. Látta az öreg, roskatag embert, az ősz hajat, a mély ráncokat az arcán, az esdeklő tekintetet, s azt a könnycseppet, ami végiggördült a barázdákban. Fiára gondolt, arra, hogy mennyire szereti ő is, pedig méltatlan a szeretetére, s megsajnálta az öreget. De aztán feltekintett Justitiára, aki büszkén, rezzenéstelenül nézett el fölötte. Szomorúan szólt:
– Sajnállak, jó öreg, de nem segíthetek. Justitia, az Igazság fiad ellen szól.
– Irgalmazz szegény fejemnek! Főbíró úr! Segíts rajtam, mert…
– Menj innét, vénség – rivallt rá a főbíró fia -, nem hallod apám döntését?
– Főbíró úr! Könyörgök…
Ekkor a fiú durván meglökte az öreget. Az nekiesett Justitia szobrának, s az éles márványtalapzat erős ütésétől holtan rogyott össze. Az elszörnyedés moraja futott végig a népen. A menet megállt. Mindenki ismerte a főbíró fiát, mindenki gyűlölte őt kegyetlenségéért. S ekkor elrepült az első kő. A fiú karját találta csak el. De a többit már jobban célozták. Édesanyja fia teste elé vetette magát, de már késő volt: a fiú halott volt. A tömeg megrémült, s menekülni kezdett, a katonák pedig üldözőbe vették őket.
A tér kiürült. Nem maradt más, mint a zokogó anya, maga is több sebből vérezve, fia testét ölelgetve, csókolgatva. S ott állt az apa is, szemét Justitiára szegezve:
– Miért tetted ezt velem? Miért vetted el egyetlen fiamat? Tudom, hogy ő igazságosan bűnhődött, de nem tekintesz az én ősz fejemre? Egyetlen fiam volt! Justitia…
Ekkor egy vénséges vén koldusasszony érintette meg a karját:
– Ne Justitiához fordulj, mert ő kérlelhetetlen, hanem Máriához!
– Máriához? – kérdezte zavartan a főbíró.
A koldusasszony a fiatal anya szobrára mutatott a tér sarkában. A főbíró és felesége ránézett a szoborra, s látták a szelíd mosolyt az egyszerű arcon. Ekkor a szobor megmozdult: kitárta karjait, s féltve őrzött gyermekét a földre tette. A Gyermek odaszaladt a halott fiúhoz, rálehelt, majd ezt tette az öregemberrel is, visszament anyjához, s mindketten megmerevedtek megint. A fiú és az öregember megmozdult.
Az édesanya most már az örömtől zokogott. A főbíró letérdelt a szobor elé:
– Ki vagy Te, Gyermek, ki nagyobb vagy az Igazságnál? Ki vagy Te, ki legyőzöd a halált?
A vénasszony felelt:
– Ez a Gyermek maga a Szeretet. A Szeretet pedig hatalmasabb az Igazságnál, mert ismeri a kegyelmet. Ez a Gyermek maga az Élet. Az élet pedig hatalmasabb a Halálnál, mert legyőzte azt.
Évek, évtizedek, évszázadok múltak el. A Római Birodalom összeomlott, Justitia szobra megcsorbult, karja letörött, s aztán el is vitték valahová. A tér közepére Mária és a Gyermek faszobra került, melyet arannyal vont be a bíró hálája, aki asszonyával s fiával együtt a Gyermek követője lett. De még jobban ragyogott a szobor attól a csodálatos, múlhatatlan fénytől, mellyel a nép szeretete vonta be.
Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz MinaVidi Facebook vagy Instagram oldalához, vagy maradj itt a blogon, ahol további ötleteket találsz balatoni kirándulásokhoz, együtt töltött időhöz, meséléshez és úgy általánosságban a balatoni hangulathoz, életérzéshez.