A szigligeti avasi templom előtt állt egykor egy kőkecske. Hova tűnt, mi lett a sorsa? Íme a szigligeti kőkecske mondája.
A gyerekek nagyot nevettek Ferkón. Az eleven, villogó szemű fiúcska nagy mókamester volt, mindig a tréfán járt az esze. Most is kacagni kellett, ahogy megülte a vén kőkecskét, nagyokat kurjantva mellé:
- Hej, te kontyos török, hogy verjen meg a radai rosseb! Vénségedre tán megbolondultál, hogy azt hiszed, az én váramat be tudod venni? A hollók elébb eszik ki a szemedet! Palonai Magyar Bálint nem adja várát egy ilyen hitvány semmirekellőnek, hogy a hédervári ménkű üssön beléd! Hűséges lovamon most kilovagolok, és felaprítalak, mint a répát! – bömbölte a fiú, s mezítlábas talpával jól megsarkantyúzta a kőszobrot.
Bizony nem tudták megállni a többiek, hogy ne kacagjanak a rongyos öltözékű fiúcskán, ki olyan hősiességgel ülte meg a mohos kőkecskét: dőltek jobbra, gurultak balra a nevetéstől. S talán még folytatta volna Ferkó a pompás színielőadást, ha nem tűnik fel az úton egy különös idegen.
Hosszú fekete köpenye eltakarta öltözékét, csuklyája épp csak ráncok barázdálta, sebhelyes arcából engedett láttatni egy kicsit. Mélyen ülő fekete szemeivel ránézett a gyerekekre, s azok rémülten rebbentek szét. Csak Ferkó maradt a kőkecskén, megdermedve, mozdulni sem mert.
Az idegen rá sem nézett a fiúcskára, szemmel láthatóan csak a kőkecske érdekelte. Jól megnézte a fejét, végigsimított a szarván, belesett a hasa alá, dörmögött valamit hosszú szakállába. Majd mintha csak akkor vette volt észre a rémült gyereket, megszólította:
- Hej, te! Mikor kecske jött? – kérdezte.
Ferkó alig értette a kérdést, inkább csak gondolta, mi érdekelhette a férfit.
- Még a törökök hagyták itt, mikor elhordták végre az irhájukat.
Az idegen szeme nagyon villant, Ferkó hirtelen nem is tudta, hogy örömében vagy dühében. De nem is akarta megtudni, ezért összeszedte minden ügyességét, leugrott a szoborról, s elfutott.
A faluban hamar szerteszaladt a híre a furcsa alaknak. Minden házban róla beszéltek, természetesen a kocsma sem maradhatott ki ebből.
- Félkegyelmű az az ember! – mondta a vöröshajú Jóska, s kupáját nagy csattanással csapta az asztalra – Azt mondta Ferkó, úgy makog, a szavát sem érteni.
- S ahogy nézte azt a kecskét! – toldotta meg a vén Sanyi bá, kinek ablaka pont a kőkecskére nézett – Eszelős volt a tekintete, higgyétek el! Olyan volt, mint azé a szerencsétlen Jancsikáé Gyenesről.
Csóválták a fejüket az emberek, nemigen értették, miért hoz bárkit lázba az az ócska szobor. Se míves nem volt, se értékes kőből nem készült, ráadásul egy kecskét ábrázolt. Még a törökök hagyták itt, a falubeliek pedig sokat kerülgették, rakták ide, rakták oda, végül a templom mellé került, mert a gyerekek nagyon szerettek rajta játszani, s így legalább szem előtt voltak.
- De aztán elment Györök felé az idegen – mondta a kovács Dániel, kinek műhelye a györöki úton állt.
- S jobban teszik kendtek is, ha elmentek hamarosan, mert mindjárt beüt a ménkű! – mondta a kocsmáros.
Mindenki az ablak felé fordult, s látták, hogy bizony nagy fellegek sötétlenek nyugaton, ezért mindenki készülődni kezdett.
Alighogy az utolsó vendég is elhagyta a kocsmát, hatalmas mennydörgéssel lecsapott a vihar. Rég nem láttak ekkora égszakadást: mintha dézsából öntötték volna a vizet, úgy szakadt az eső, csattogtak a villámok, a házak is beleremegtek az égzengésbe, ugattak, bőgtek, vonyítottak a nyugtalan állatok.
Másnap mindenki nézte, mi kárt okozott a vihar, bizony tetők szakadtak, fák dőltek ki.
- A kecske! – kiáltotta Márta asszony az urának, a vén Sanyi bának. – Nézze csak a kecskét!
Hamar összeszaladt a falu népe: döbbenten látták, hogy a kőkecske felborítva, feje a testétől messze hevert.
- Villám csapott volna bele? – töprengett fejét vakarva Sanyi bá.
- Idenézzenek! – mondta a kis Ferkó, s egy csillogó aranypénzt emelt fel a földről.
- A kecske belseje üreges! – kiáltott a vöröshajú Jóska.
Csakugyan, ahogy a kecske feje letört, látták, hogy a szobor hasa üres.
S a kép lassan összeállt.
- A törökök ide rejtették a kincsüket, amit nem tudtak magukkal vinni.
- Ez az idegen pedig tudott erről.
- Talán török volt, azért volt olyan különös a beszéde. Nem eszelős volt – mondta szemrehányóan Márta asszony az urának.
S az emberek a fejüket fogták.
- Mindvégig itt hevert előttünk a törökök aranya! S most ez az idegen elvitte.
Dühükben ripityára törték a szobor maradékát. Így pusztult el a szigligeti kőkecske.
A kőkecske mondája után ismerd meg a többi balatoni mesét!
Ismerd meg a többi Balatoni legendát, amit összegyűjtöttem (vagy írtam :-)), és gyere vissza jövő vasárnap, mert vasárnap a Minavidin mesevasárnap, és hozom a következőt!
Vagy olvass bele mesekönyvembe, amiben két balatoni tündérke egy régi legenda nyomába ered, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése. Itt meg is tudod rendelni, hogy legyen saját példányod is!
