A Rezi vár utolsó fénykorát a XVI. században élte. A század végefelé azonban a Pethő családnak elfogyott a pénze, először a tizenkét fős várőrséget ötre csökkentették, végül el is hagyták a várat. Egyesek szerint ők maguk rombolták le, hogy a törökök kezére ne jusson, mások szerint a törökök.
És miért fogyott el a Pethő család pénze? Íme a legenda!
Egyszer réges régen, amikor Rezi vára még teljes pompájában magasodott a Balaton-felvidék kies lankái fölé, Pethő Péter volt a vár ura.
Kapzsi volt a vén Pethő, mindenhol csak azt leste, hol kaparinthat meg még egy kis pénzt, hogy szaporíthatja még jobban családi vagyonát. Naphosszat ült a kincsesládái között, számolgatta tallérjait, arany- és ezüstpénzeit. S mérgesen nézett le a toronyból a sok szegényre, akik sorban álltak a vár alatt, hogy a hegy tövében fakadó forrás jótékony vizében megmártózzanak. Számtalan eldobott mankó, bot hirdette: itt gyógyulásra találhat mindenki.
Egyszercsak gondolt egyet a vén Pethő, s magához hívatta várnagyát.
– Mostantól ingyen nem adom földem vizét senki fiának! Állíts oda embereket, s szedjenek pénzt azoktól, akik gyógyulásra vágynak!
Mit tehetett a várnagy? Kihirdette hát, hogy mostantól csak pénzért mártózhat meg a vízben bárki. Lett nagy sírás-rívás a környéken, szidta mindenki a szívtelen földesurat, de hát mit tehettek?
Attól fogva csak módos emberek jártak a forráshoz gyógyulni. S ha már meggyógyultak, szívesen töltötték idejüket a kapzsi várúrnál. Az meg boldog volt, ha minél többen jöttek, hiszen a nagy mulatozásoktól, dorbézolásoktól még jobban teltek a kincsesládák.
Történt aztán egyszer, hogy egy szegény ember keveredett a forrásnál várakozók közé. Mankójával bicegett, keserves út volt a háta mögött, mert messze földről érkezett. S a messzi földre csak a víz gyógyító erejének híre jutott el, a kapzsi földesúré nem. Ahogy várt ott sorára, észrevette őt Péter úr, s ráförmedt:
– Van-e pénzed, hogy megfizesd díját a fürdőzésnek?
A szegény vándor nagyon elcsodálkozott, s elmondta, milyen nagy utat tett meg, hogy gyógyulásra leljen a csodálatos vízben, de fizetni nem tudott, s könyörgött, hadd mártózhasson meg csak egy percre a vízben. De a kőszívű várúr nem engedte, s hiába jajveszékelt az istenadta, katonáival elkergettette onnan. Nem volt az úri közönség között senki, aki megszánta volna: mind helyeselték Péter úr döntését.
De egyszercsak hatalmas robaj támadt: a víz hirtelen az égnek szökött, majd nyomtalanul eltűnt. Pethő Péter és a gazdag vendégek rémülten látták, hogy a forrás egyik pillanatról a másikra kiapadt. Szedte is mindenki a sátorfáját, s menekültek gyorsan, mert rögtön tudták, hogy Isten büntetése volt ez a kőszívű viselkedésért.
Péter úr azonban lassan összeszedte magát, s belekiáltott a kiszáradt kútba:
– Mit nekem forrásvíz! Van énnékem elég ezüstöm és aranyam!
S szaladt fel a kincsestárába. De amikor kinyitotta az első ládát, elállt a lélegzete: a sok arany és ezüst mind-mind kővé vált! Egymás után nyitogatta a ládákat, de bizony nem talált egyebet, csak értéktelen kavicsokat.
Így lett földönfutó Rezi utolsó várura, ezért kellett azt végül lerombolni, mert nem volt, ki fizesse a katonákat.
A figyelmes látogató pedig mind a mai napig megtalálhatja a vár körül a kerek kavicsok tömegét: a Pethők és Péter úr egykori vagyonát.
A mese forrása itt található.
Ismerd meg a többi Balatoni legendát, amit összegyűjtöttem (vagy írtam :-)), és gyere vissza jövő vasárnap, mert vasárnap a Minavidin mesevasárnap, és hozom a következőt!
Vagy olvass bele mesekönyvembe, amiben két balatoni tündérke egy régi legenda nyomába ered, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése. Itt meg is tudod rendelni, hogy legyen saját példányod is!
