Nagy veszedelem támadt IV. Béla király Magyarországára: a kutyafejű tatárok támadtak hazánkra Vérszomjas seregeik végigrabolták, prédálták az országot, felperzselték a földeket, lerombolták, felgyújtották a falvakat. Megölték a férfiakat, vagy rabláncra fűzték asszonyaikkal, gyerekeikkel együtt.
– Meneküljön, ki merre lát! – adta ki a parancsot a király, kinek seregei nem voltak elegendőek, hogy szembeszálljanak a nagy kán rettentő hadával. A nagyurak saját birtokaikat, marháikat védték, s nem siettek a haza szolgáltatára.
Menekült bizony maga a király, IV. Béla is. Asszonyát, gyermekeit Spalato várába küldte, de mivel a tatárok késlekedtek átkelni a Dunán, volt ideje, hogy maga és egyháza kincseit összegyűjtse, s kimenekítse. Köztük volt a legbecsesebb is, Szent István király holtteste is.
Terelték emberei a nyájakat is, birkát, kecskét, marhát, s vonultak a tengerpart felé. Útközben megálltak Tihanyban, hogy kipihenjék magukat.
Az apátság szerzetesei nagy örömmel fogadták őket:
– Ősatyád, nagy királyunk, András alapította templomunkat Szent Ányos tiszteletére. Szolgálatodra állnak hát az itteni javak, s erős védelmet nyújt a vár.
IV. Béla kedvtelve nézte az apátság erős falait, s a csodálatos vidéket: a hegy lábánál elterülő vizet, sűrű erdőket, takaros halászfalvakat. S elhatározta, hogy megpihennek pár napra, hiszen a tatárok úgysem tudnak átkelni a Dunán.
Hanem másnap olyan hideg tört Tihanyra, amit emberemlékezet óta nem láttak. Az ég madarai röptükben megfagytak, s lepotyogtak a földre. Aki fejfedő nélkül merészkedett hidegbe, rögtön lefagyott füle. Vacogva bújt mindenki a melegbe, tüz köré, s a király is inkább tovább élvezte az apátság vendégszeretetét, mint hogy útra keljen a dermesztő hidegben.
Nem telt bele sok idő, futár érkezett Tihanyba:
– Uram királyom! A nagy hidegben befagyott a Duna, s a tatár sereg átkelt rajta! Sokáig óvakodtak, kémlelték, nem mertek átmenni a jégen. Végre is egy juhnyájat a partra hajtottak, majd ott hagytak őrizetlenü. Mikor pedig a magyar parasztok látták a túlparton, hogy őrizetlenül vannak, átkeltek a jégen, s áthajtották a nyájat. Ebből bizonyságot nyertek a tatárok, hogy elég szilárd a jég, hát átkeltek rajta seregestül!
Megfúvatta a kürtöket a király:
– Induljunk azon nyomban tovább!
Marasztalta őt az apát:
– Király uram, erősek a vár falai, megvédenek téged és népedet!
– Derék szolgánk vagy, apát uram! Hanem nem lehetünk ennyien terhedre, mert bizony egy ostrom idején nem lenne itt elegendő élelem. Itt hagyunk neked pár marhát, juhot, amik beférnek a várba, pár jó katonámat is, de mi magunk tovább megyünk. Hitvesem már vár minket Klissza várában.
Így is történt. A marha és juh jó részét Tihanyban hagyták, a többieket elhajtották. Már csak a kecskenyáj maradt, s a király szolganépével. Ekkor lélekszakadva érkezett egy újabb futár:
- Király uram, már látótávolságban a tatár sereg! Indulni kell!
Lóra kapott hát a király s vitézei, s megfúvatta újfent a kürtöket. Lélekszakadva rohant oda az egyik kecskepásztor:
– Uram, királyom, nem tudunk követni ekkora nyájjal. El fognak kapni minket a tatárok!
Elgondolkodott ekkor Béla király, s kiadta a parancsot:
– Hajtsátok a kecskéket be a vízbe! Ne ehessenek kecskesültet a kutyafejű tatárok! Ti pedig kapjatok lóra, s kövessetek minket!
S a pásztorok behajtották a Béla király kecskenyáját a Balatonba. A még vékony jég hamar beszakadt, s a kecskék mind egy szálig belefulladtak a vízbe. De a kecskekörmöket még ma is meg lehet találni vihar után a tó partján.
Forrás: Néphagyomány, Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme
Ha tetszettek a mondák, olvass bele valamelyik könyvembe, a balatoni mondákat és legendákat összegyűjtő Csodák tavába, vagy az apróbbaknak szóló meseregényeimbe, amiben két tündérke, Mina és Vidi ered balatoni rejtélyek nyomába, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése, vagy mi történt a vasszörnnyel.
Itt meg is tudod rendelni, hogy legyen saját példányod is! Vagy ajándéknak is adhatod Balaton-rajongó kicsiknek, nagyoknak – kérheted névre szóló dedikációval is!
