Azúrka kalandjai folytatódnak: ezúttal a Hókirálynő látogatásával kapcsolatban merül fel galiba. Vajon megoldják Azúrka és barátai? 🙂 
Azúrka, a dankasirály, Villámka, a kis széncinege és Dinki, a bolondos mérnökharkály a parton hógolyóztak. Repültek, puffantak a hógolyók, hópelyhek, sőt még tollpihék is szálltak a levegőben a csata hevében. Puff. Aúúú. Puff. Hahaha.
A nagy hócsatát egyszer csak hangos kiabálás zavarta meg:
– Azúrkaa, Dinkí, Villámkaa, gyertek ide!
Egy sellő volt az. A vízből vadul integetett nekik. Azúrkáék odaröppentek hozzá.
– Segítenetek kell! Holnap érkezik hozzánk a hókirálynő Dániából – hadarta izgatottan. – Csináltunk neki egy jégkristály trónt, és ezt meg kéne néznetek. Azt szeretnénk, ha minden tökéletes lenne, ezért kérte a sellőkirály, hogy hozzak valakit a partról, hogy minőségellenőrizze a művet. Nem vallhatunk szégyent, ezért meg kell mondanotok, ha a legkisebb hibát is találjátok rajta!
– Nagyon szívesen megnézzük! – mondta Dinki mindannyiuk nevében – A legjobb személyhez fordultatok, biztos lesz pár brilliáns mérnöki ötletem!
A sellő előkapott egy varázspálcát, suhintott egyet és ezt mondta:
– Aranyiszap – egy marék,
Fejed legyen buborék!
A három madárnak erre egy nagy légbuborék nőtt a fején, és már ugrottak is be a vízbe. A sellő elvezette őket palotájuk elé. A palota kagylókból volt kirakva, s az ablakokból áradó fényben ezer színben pompázott. Az előtte álló tér is gyönyörűen fel volt díszítve. Kagylófüzérekben apró lámpások ragyogtak, a teret szegélyező hínárok közé tarka virágokat tűztek, a középen álló buborékszökőkutat színes fényekkel világították meg, így a buborékok tarkabarka gyöngyökként peregtek elő a kőszobor kancsójából. A tér szélén pedig egy emelvényen gyönyörű trón állt. Jégkristályból készült, és a tér fényeit ezer színben tükrözte vissza, Azúrkáéknak csak úgy káprázott szeme, ahogy ránéztek. Tátva is maradt a szájuk. Akarom mondani, a csőrük. A tetején egy óriási gyémánt hópihe ragyogott.
– Nézzétek! – mondta a sellő – Hát nem gyönyörű?
– De – mondta áhítattal Dinki. Mérnökként máskor mindig ezer ötlete volt, mit hogyan lehetne másképp csinálni, de ezen a csodán még ő sem talált egy aprócska javítanivalót sem.
– Vigyázzzz! – kiáltotta ekkor Azúrka
– Neee! – sikoltotta kétségbeesetten a sellő.
De már késő volt. Két fogassüllő egymást kergetve fogócskázott, és túl közel úsztak a trónszékhez, egy farokcsapás, és a trónszék tetejét díszítő óriási gyémánt hópihe ízzé-porrá zúzva hevert a téren szerteszét. A halak mindezt észre sem vették, tovább úsztak.
A sellő megsemmisülten állt ott.
– A legszebb díszünk volt! Három hétig dolgozott rajta Istók apó a műhelyében! Holnap jön a hókirálynő, mi lesz így a trónszékkel?
– Keressünk oda valamit! – javasolta Azúrka.
– És ha grafitceruzából csinálunk egy mesterséges gyémántot? – ajánlotta Dinki – Csak egy kis forróság és nagy nyomás kell hozzá. Mindössze 1500 fok és 5 gigapaszkál nyomás!
– És hol találsz ilyen helyet? – kérdezte Villámka mérgesen – Ide már kész drágakő kéne! De hol találunk drágakövet a Balatonnál?
– Juszuf pasa kincse! – kiáltotta a sellő.
Azúrkáék meglepetten néztek rá.
– Kinek a kincse? Milyen kincs?
– Még a török időkben elveszett Juszuf pasa kincse. De igazából nem veszett el! A Kereki várban őrzi mind a mai napig egy vakond. Az a láda tele van drágakövekkel!
– Akkor irány a Kereki vár! – kiáltotta Azúrka.
A sellőtől kapott eligazítások alapján a három madár nagyon gyorsan rátalált a Balatonföldvártól mindössze húsz szárnycsapásnyi távolságra levő Kereki várra. Gyönyörűek voltak a romok a fehér zúzmarába öltözött fák között, és fantasztikus kilátás nyílt a Kőröshegyi Völgyhídra. A vakondtúrás teteje azonban egy hatalmas lapos kővel volt lezárva. Azúrkáék tétován néztek egymásra. Hát ide hogy lehet bejutni? Megpróbáltak kopogni, de még Dinki csőre sem volt elég erős ahhoz, hogy komolyabb zajt keltsen. Márpedig abban biztosak voltak, hogy egy téli álmát alvó vakond felébresztéséhez hangosnak kell lenniük.
– Most mitévők legyünk? – kérdezte elkeseredve Azúrka.
– Kevesek vagyunk mi ehhez. Ide legalább egy strucc kéne, hogy hallatszódjon – sóhajtott Villámka. – A nagy fenekét hozzáverné a földhöz – na, az hallatszódna!
– Vagy egy emu! – csillant fel Dinki szeme.
– Igen, egy emu is jó lenne. De én csak egy sirály vagyok, és te sem vagy nagyobb. Villámkáról ne is beszéljünk – legyintett Azúrka.
– Én ismerek egy emut! – mondta Dinki. – Itt lakik lent a faluban, a Kereki Madárkertben!
– Kereki Madárkert? – csodálkozott kórusban Azúrka és Villámka.
– Bizony, van ott papagáj, páva, fácán, mindenféle gyönyörű madár. És ismerek egy jóképű emut is. Már hívom is!
Mire Azúrka annyit mondhatott volna, hogy mukk, Dinkinek hűlt helye volt. De nem kellett sokat várniuk, hamarosan szárnycsapásokat és lábak dobogását hallották.
– Kukkancs vagyok! – mutatkozott be az emu lihegve, majd Dinkire nézett – Na, mennyi volt?
– Huszonhét másodperc!
– Újabb csúcs! Tádámm, tádámm! – kiabálta boldogan az emu, és hatalmas diadalüvöltésekkel rohant körbe-körbe Azúrkáék körül.
Azúrka nevetve nézte a bolondos maradat.
– Most már értem, miért jó barátod Dinki! – kuncogott.
– És mi a következő feladat? – kérdezte végül Kukkancs.
– Lakik itt egy vakond a kő alatt, őt kéne felébreszteni.
Kukkancs egyet sem tétovázott, lábával dübögött, fenekét a földhöz verte, csőrével a követ ütötte – akkora hangzavar keletkezett, hogy Azúrka biztos volt benne, még a Balaton túlpartján is hallják. De meg is volt az eredménye: a kő egyszer csak mozogni kezdett, és nemsokára felbukkant egy vakond. Hunyorogva nézelődött.
– Itt a tavasz? Vagy mi a manó folyik itt?
– Kedves vakond, segítened kell! A sellőknek szükségük van egy drágakőre, mert nagyon fontos vendégük érkezik. És Juszuf pasa kincsei között biztos találnánk egyet.
– Biztos – mondta morgolódva a vakond –, de sajnos csak márciusban nyitom meg az első garázsvásárt!
És lassan elkezdett bebújni a túrásába. Azúrka azonban rákiáltott:
– Várj! Ez nagyon, nagyon, de nagyon fontos! – És elhadarta, hogy mi történt, majd így fejezte be – Te mentheted meg a balatoni népek becsületét a dán hókirálynő előtt!
– Hmmm, hát ez tényleg fontos – mondta a vakond – csak egy gond van. Mivel a tél derekán felébresztettetek, borzasztóan éhes lettem. Ezért cserébe kérek öt gilisztát, három cserebogár lárvát és két családnyi szút – mondta mintha csak egy étteremben lenne, majd rájuk kacsintott – Ezzel meg engem mentetek meg.
Ezzel a vakond lebukott az üregébe, éppen csak a kis gömbölyű farkincáját látták, és már ott sem volt.
A madarak nem sokáig tétováztak, siettek, hogy összeszedjék a vakond rendelését. Dinki a szúkat vállalta magára, Villámka a cserebogár lárvákat kutatta fel, Kukkancs pedig párat koppantott a földön, és Azúrka elkapta a kíváncsiságból felbukkanó gilisztákat. Pár perc múlva ott tekergőzött a sok kukaclárva és többi finomság a vakondtúrás előtt.
Nemsokára a vakond is kidugta a fejét, a szájában egy pirosan csillogó, lófarokkal díszített félhold alakú rubinnal.
– Ez megfelel? – kérdezte.
– Gyönyörű! Nagyon hálásak vagyunk neked – mondta Azúrka, majd a gilisztákra mutatott – Jó étvágyat!
– Öröm volt nektek segíteni – mondta a vakond és jóízűen csámcsogva vett búcsút tőlük.
Azúrka csőrével megfogta a félholdat, és repültek is a sellőkhöz. Többen is várakoztak a parton, köztük maga a sellőkirály is, és nagy örömujjongás tört ki, amikor meglátták őket. Hát még, amikor megmutatták a rubin félholdat!
– Hogyan is köszönhetném meg, hogy megszereztétek ezt?! – kérdezte a sellőkirály.
– Szívesen tettük – mondta Azúrka.
– Lenne kedvetek eljönni díszvendégként a hókirálynő fogadására?
– Nagyon szívesen! – mondta Azúrka.
Másnap izgatottan sorakozott fel a három kismadár légbuborékkal a fejükön a sellőpalota előtt. Elégedetten néztek a káprázatosan szép trónszékre, aminek tetején ott ragyogott a rubin. Egyszer csak megszólal a kürt.
– Megérkezett a királynő!
Pár másodperc múlva leereszkedett egy hatlovas hintó. Benne a legcsodálatosabb teremtmény, akit Azúrkáék életükben láttak! Karcsú volt, légies, halványkék ruhája szikrázott a jégkristályoktól, földig érő, világosszőke haját hópelyhek díszítették, de jégkék szeme ezeknél is szebben ragyogott!
– Csodaszép! – suttogta Azúrka áhítattal a többieknek. Villámka egyetértően bólintott, Dinki azonban teljesen le volt dermedve, a hókirálynő szépsége annyira lenyűgözte.
A királynő méltóságteljesen haladt a díszsorfal előtt, a sellők pedig mélyen meghajoltak, ahogy elhaladt előttük.
– Felség! – hajolt meg Azúrka is, amikor a királynő hozzájuk ért.
– Felség! – utánozta Villámka is.
Dinki továbbra is megkövülten állt. Villámka oldalba bökte:
– Mondd, hogy felség, és hajolj meg!
– Fels… feles… feleségül jössz hozzám? – bökte ki végül Dinki mélyen meghajolva.
A hókirálynő felnevetett. Gyöngyöző kacajától hullámzott a víz, a buborékok is táncra perdültek. De még nagyobb lett az öröm, amikor a hókirálynő azt mondta a trónra, hogy ilyen szépet még sose látott, és megsimogatta a rubin félholdat.
Azúrka és a többiek nagyon büszkék voltak magukra, a sellők pedig az estély után kitüntetést adtak nekik a segítségért.
De ki az az Azúrka?
A családbarát hotelek némelyikénél kedves szokás, hogy a kisgyerekeknek érkező családoknak bekészítenek egy esti mesét. Így van ez a siófoki Hotel Azúrnál is, ami egy négy szélforgós családbarát hotel a Kidsoasis minősítési alapján. Engem pedig az a megtiszteltetés ért, hogy engem kértek meg, hogy írjak meséket Azúrkáról. Olvassátok hát a bátorszívű, segítőkész dankakirály történeteit!
Ismerd meg a többi Balatoni legendát, amit összegyűjtöttem (vagy írtam :-)), és gyere vissza jövő vasárnap, mert vasárnap a Minavidin mesevasárnap, és hozom a következőt! 😉
Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz MinaVidi Facebook vagy Instagram oldalához, vagy maradj itt a blogon, ahol további ötleteket találsz balatoni kirándulásokhoz, együtt töltött időhöz, meséléshez és úgy általánosságban a balatoni hangulathoz, életérzéshez.