Tartozom egy vallomással: a gyerekkoromat nem a Balatonnál töltöttem, hanem a Mátrában, régi meséimben ezért nem a Balatonnal találkozhattok. Most egy egyetemista koromban írt mesémet hoztam nektek egy mátrai királylányról. És egy másik mátrai királylánynak ajánlom, a Csak csináld magadért bloggerének, akivel nemrégi ismerkedtem össze. Ő már megvalósította álmát: Pestről vidékre költözött, és példamutató életszemléletét mindenkinek ajánlom követni! 🙂
De most jöjjön a mese, hiszen mesevasárnap van!
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, akinek volt egy gyönyörűszép lánya. Olyan szép volt ez a leány, hogy már tíz eves korában ha csak ránézett egy férfira tengerkék szemeivel, az menten beleszeretett, és többé nem tudott másra gondolni. Ezért aztán a király elrejtette őt a férfiak szeme elől, és a Mátra egyik várában, a Nyesett-várban neveltette őt. Asszonyok között cseperedett föl a királylány, s nem is látott más férfit, mint édesapját, aki rendszeresen meglátogatta őt, és Napkirályfit, aki mindennap végigjárta égi útját. No, ha meglátta, meg is szerette őt. Naphosszat álmodozott a hősről, aki mindennap megvív az Éjszaka Sárkányával, és legyőzi azt, s aki szilajan üli meg tüzes paripáját.
Amikor tizenhat éves lett a leány, édesapja elhatározta, hogy férjhez adja őt. Ki is hirdette országszerte, meg azon is túl, hogy jöjjenek, és vívjanak meg a leány kezéért. Jöttek is a deli vitézek, grófok, hercegek, királyfik a világ minden tájáról. Heteken át hangos volt a vár udvara a fegyverek csattogásától, mígnem mar csak egy dalia maradt a nyeregben: a burkus király legkisebb fia. Amikor bekísérte a király leányához a győztest, a leány azt mondta neki:
– Bátor vagy, vitéz, én mégsem mehetek hozzád feleségül. Én ugyanis csak annak adom a kezem, aki a legnagyobb hős a világon.
– De hiszen látod, hogy mindenkit legyőztem, aki feleségül akart venni – válaszolta a burkus királyfi. – Mégsem tartasz elég nagy hősnek?
– Aki igazan hős, az meg tudja lovagolni Napkirályfi lovát!
Elszörnyedt erre a király, és így szólt:
– Lehetetlent kérsz, leányom. Hiszen Napkirályfi soha senkinek nem adja oda lovát, de ha oda is adná, halandó ember nem ülhet fel rá, mert elevenen elég.
– Márpedig én csak ahhoz megyek feleségül, aki ezt megteszi – mondta a leány, sarkon fordult, és kiment a teremből.
A királyfit ekkor már elbűvölte a királylány szépsége, és elhatározta, hogy megteszi, amit a leány kér:
– Egy életem, egy halálom, Napkirályfi lován fogok visszajönni ebbe a várba!
Hiába próbálta lebeszélni a király, hiába próbálta lebeszélni édesapja, amikor hazatért, hiába hullatott keserves könnyeket édesanyja, a királyfi tántoríthatatlan volt. Felnyergelte jó deres paripáját, tarisznyájába tette a hamubasült pogácsákat, amit édesanyja sütött neki, és elindult, hogy legyőzze Napkirályfit.
Harmadnap meg is érkezett Napkirályfi nyugati palotájához. Arra gondolt, hogy estére már elfárad a királyfi hosszú útja után, és akkor biztos le tudja őt győzni. El is bújt a palota kapuja mögé, és várakozott. Estefelé egyszer csak látja, hogy jön a királyfi. Előrántotta a kardját, és rátámadt. A Napkirályfi sem volt rest, ő is előrántotta a kardját. Küzdöttek, küzdöttek, de hiába volt vitéz a burkus királyfi, a Napkirályfi mégis erősebb volt nála, és kiütötte a nyeregből. Ott feküdt a földön a burkus királyfi, Napkirályfi kardja a torkának szegezve, de ahogy Napkirályfi rápillantott becsületes arcára, belenezett tiszta tekintetébe, megesett a szíve rajta, s megkérdezte tőle:
– Miért támadtál rám, jó vitéz?
– Bocsáss meg, Napkirályfi, nem akartalak téged megölni, csak a lovadat akartam megszerezni.
S azzal elmesélte történetét a szép királylánnyal.
Összevonta szemöldökét Napkirályfi, s azt mondta:
– Nem érdemli meg az a leány, hogy ilyen ifjú szeresse. Hiszen tudta, a halálba küld téged ezzel. De ne félj, ha ennek ellenére is szereted őt, én segíteni fogok neked. A lovamat oda tudom neked adni, míg mátkádat meglátogatod, de ahhoz először meg kell szerezned az Alvilág urának csodabalzsamát, mert anélkül halandó elég abban a nyeregben. Hanem azt az Alvilág ura féltve őrzi, három sárkányt is rendelt az őrizetére. S azt is tudnod kell, hogy még így is az életeddel játszol, hiszen a lovat magam neveltem, sárkánytejjel tápláltam, nemigen tűr meg idegent a nyeregben.
– Egy életem, egy halálom, megpróbálom!
Azzal megköszönte a Napkirályfi jóindulatát és tanácsát, és elindult az Alvilág kapuja felé.
Három év és három nap telt el azóta, hogy a burkus királyfi elbúcsúzott a királylánytól. A leány eközben csak várta, várta. Ahogy múlt az idő, egyre jobban bánta, hogy nem hallgatott a jó szóra, s ilyen veszedelembe küldte az ifjút. Keblét marcangolta a bánat, s naponta küldött galambokat nyakukban aranyszalaggal rögzített üzenetekkel, hogy megkeressék a vitézt, s visszahívják. De a galambok megperzselten tértek vissza, elgyötörten, dolguk végezetlenül, sok galamb oda is veszett, ahogy próbálták követni a királyfit. A királylány minden idejét a várfalakon töltötte, leste az utat, mikor pillantja meg a királyfit, s már alig várta, hogy bocsánatáért esdekeljen, amiért ilyen értelmetlen útra küldte.
Egy alkalommal, amint ott állt szobája ablakánál, az éj közepén egyszer csak megvilágosodott az ég, és látta, hogy közeledik a burkus királyfi Napkirályfi lován. Tüzes volt a ló, lángnyelvek cikáztak körülötte, s a lángnyelvek megvilágították a királyfi alakját, fényárban úszott körülötte minden. Elöntötte a boldogság a királylányt, szaladt ki a vár fokára, s büszkén nézte a daliás vitézt, aki mégiscsak a legderekabb ifjú a világon, s szerelmével legyőzte a legnagyobb akadályokat is. Lángra lobbant a szíve, s repesve várta, hogy megérkezzen a királyfi.
Hanem a ló egyszer csak megbokrosodott, rúgott, harapta a zablát, s levetette a nyeregből a királyfit. Rémülten nézte mindenki, amint alázuhan az ifjú teste a magasból. A királylány sikoltott egyet, s már szaladt is lépcsők százain, ki a várkapun, be a sötét erdőbe, hogy megkeresse szerelmét.
Senki sem látta többé a gyönyörű királylányt. Hiába kerestette édesapja, a király, hiába siratta kedves dajkája, nyomtalanul eltűnt. De a mátrai szénégetők mondják, hogy fénytelen, sötét éjszakákon hallani még sóhajtását a Nyesett-vár lombjai között, ahogy egyre csak várja-várja, hogy újra megvilágosodjon az éj, s feltűnjön szerelme a Napkirályfi lángoló lován.
Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz MinaVidi Facebook vagy Instagram oldalához, vagy maradj itt a blogon, ahol további ötleteket találsz balatoni kirándulásokhoz, együtt töltött időhöz, meséléshez és úgy általánosságban a balatoni hangulathoz, életérzéshez.