Réges-régen ott, ahol ma a Balaton tükrözi vissza az ég kékjét, valóságos édenkert virult közepén egy kis almaligettel. Selyemzöld füve telehintve ezerszínű virággal, százszorszép, ibolya, kankalin virágzott ott. Kis patak szelte ketté a ligetet, vidáman csobogva köszöntötte a virágokat minden reggel. De még boldogabban csobogott a kis patak, ha a liget tündérével találkozott. A kis tündér rakoncátlan gesztenyebarna fürtjeit szellő borzolta mindig, hiába próbálta virágkoszorúval lefogni. De ő maga is rakoncátlanul futkározott, kacagott, mosolyra derített mindenkit maga körül. Mosolyogtak a virágok, a kis patak, az almafák, s a ligetet övező erdők sötét vándorai, amikor megpihentek napfényes kis birodalmában, és friss almáit ették.
Történt egyszer, hogy messzire került ligetétől, s az erdei úton egy ájult ifjúra bukkant. Haramiák támadhattak a legényre, mert ruhája tépett volt, testét és arcát számtalan seb borította, tarisznyája pedig üresen hevert mellette.
A kis tündér otthonába vitte az ifjút, s gondosan ápolta. Sebeit lemosta, gyógyírral kenegette, bekötözte, homlokára hűs borogatást tett, s ősi varázsszavakat susogott fülébe. A legény pedig szép lassan gyógyulni kezdett. Sebláza elcsitult, álma nyugodtabb lett, s egy napon kinyitotta szemét.
Amikor a tündér meglátta azokat a varázslatos kék szemeket, szíve megdobbant. S amikor az ifjú megszólalt, egyre hevesebben vert. A fiú elmesélte, hogy messze északról származik, egy zord fjord partján megbúvó aprócska faluból, aminek békéjét minduntalan trollok és goblinok bolygatták fel. S amikor szülei meghaltak, elhagyta otthonát, hogy a napfényes délen keresse boldogulását. Ám haramiák támadtak rá, és megfosztották kicsinyke vagyonától.
– Te azonban megmentetted életemet – mondta hálásan mosolyogva a tündérnek.
A fiú szép lassan felépült, s a tündér boldogan mutatta meg neki kis birodalmát. Együtt hintettek harmatot a szomjas virágok kelyhére hajnalban, együtt gondozták az almafákat, málnabokrokat, epret, hogy legyen mivel kínálni a vándorokat.
A fiú aztán egy napon íjat faragott magának, s vadászni indult. A kis tündér szívét bánat fogta el, hogy aztán heves szívdobogásba váltson, amikor este visszatért az ifjú. Elborzadva nézte a zsákmányát, egy nyulat, nem is kóstolta meg, amikor a legény a tüzön megsütötte, de valami nagyon édeset érzett szívében, amikor nézte a fiú ezüstszőke fürtjeit, belepillantott tengerkék szemébe, és hallgatta kacagását, amikor belepottyant a parázsba egy húsdarab.
A legény pedig mind messzebbre és messzebbre ment, és egyre később tért haza. A tündér szívét bánat fogta el, s kérte, hogy maradjon, ne menjen fel a liget mentén magasodó hegyekbe.
– Láttam ott egy várat a legmagasabb csúcson. Miféle népek lakják azt?
A tündér megrettent.
– Nem tudom – rebegte.
Pedig nagyon is tudta. A vár úrnője a Hegyek Királynője volt. S a kis tündér szívébe új érzés költözött: féltékenység kezdte mardosni. Hiszen látta már sokszor a Királynőt, aki akár egy sötét varázslat, ellenállhatatlanul vonzotta a férfiakat. Szeme éjfekete és titokzatos volt, mint az éjszakai égbolt: egyetlen pillantásával megbabonázott mindenkit, ki belenézett. A királynő bűvkörébe kerülni olyan volt, mint egy álom, amelyből soha nem akar felébredni az ember, még akkor sem, ha tudja, hogy a végén csak fájdalom és szenvedés vár rá.
Egy nap a fiú nem jött vissza. A tündér rögtön tudta, hova ment. Nézte, csak nézte a hegyet, s a csúcsán a fekete várt. A várat, ahová elindult a kedvese. S ahova ha odaér, nem jön vissza többé. Nézte a hegyet, rajta a várat, s keservesen sírt. Könnyeitől megduzzadt a kis patak, a víz kicsapott a partra. El-elkapta a tündér lábát.
– Kapd el őt, kis patak! Hozd nekem vissza őt!
De a kis patak szelíden csobogott tovább.
Akkor a tündér szívében a bánat haraggá alakult, s Földanyához fordult:
– Földanya, segíts leányodon! Add nekem vizeidet, hogy elkapjam szerelmem, s visszahozzam őt ide!
S Földanya meghallgatta kérését.
Zúgó ár tört fel a forrásokból, s a kis patak vize megduzzadt. Hullámai vad erővel törtek előre, először folyóvá, majd hatalmas tóvá szélesedett. Haragos tajtékot vetettek a szürke hullámok, s szélesen hömpölygött a zúgó ár.
De az ifjút már nem érhették utol. Őt már rabul ejtették azok a titokzatos fekete szemek, a vérvörös ajkak, melyek mérgező szavakat suttogtak fülébe.
A hatalmas tavat pedig Balatonnak nevezték el. Hullámai azóta is ki-kicsapnak, hogy elkapják az ifjú lábát, s mivel nem találják, tajtékot szórnak haragjukban.
“Miként ha régi dühhel
Még ma is üldözné
A hitszegőt, naponkint
Kiront a part felé “
Garay János
Forrás:
- Gyűjtemény
- Élet és Tudomány, 1970. január-június
Ha tetszettek a mondák, olvass bele valamelyik könyvembe, a balatoni mondákat és legendákat összegyűjtő Csodák tavába, vagy az apróbbaknak szóló meseregényeimbe, amiben két tündérke, Mina és Vidi ered balatoni rejtélyek nyomába, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése, vagy mi történt a vasszörnnyel.
Itt meg is tudod rendelni, hogy legyen saját példányod is! Vagy ajándéknak is adhatod Balaton-rajongó kicsiknek, nagyoknak – kérheted névre szóló dedikációval is!
