Szent István királyunk több ízben is járt a Balaton környékén. A valóságban is bizonyára, de a legendák szerint mindenképpen. Lássuk hát, hogy a nép emlékezete miként őrizte meg a Balatonnál államalapító királyunk emlékét!
1. A törökkoppányi békák
A tábor elcsendesedett. A vitézek nyugovóra tértek, de így is érezni lehetett a láthatatlan vibrálást, a harci izgalom remegését a sátrak között. Tudták, akár másnap is megütközhetnek az ellenséggel.
A fejedelem nem tudott aludni. Pár napon belül bevégződik minden. Eldől, hogy atyja végakarata győz-e, vagy unokabátyja, Koppány ereje. Annyi minden kavargott a fejében, hogy végül úgy döntött, sétál egyet.
Hamar elért a tábor széléhez, ahol a végtelen somogyi nádas kezdődött. Ott egyik kedvenc katonája, Zete állt őrt. Az apró termetű fiú már több csatában megmutatta vitézségét és hűségét István felé. Bár keresztvíz alá állt már, a fejedelem nem volt benne biztos, hogy Krisztusnak is olyan hű katonája-e, mint neki, de tudta, őérte tűzbe menne. Látta, hogy a fiú feszült figyelemmel kémleli a sötétséget.
- Látsz-e valamit ebben a nagy sötétben, fiam?
- Nem látok az orrom hegyéig sem, fejedelem uram!
- Pedig lehet, itt van már az ellenség katonája! Ez a vidék Koppány úré. Emberei bizonyára úgy ismerik, mint a tenyerüket, könnyen rajtunk üthetnek titkos ösvényeken.
Együtt kémlelték a sötétséget tovább.
- Ha legalább ezek az átkozott békák elhallgatnának – morgolódott Zete. – Meghallanánk Koppány katonáinak közeledtét, de olyan hangosak, hogy szinte fejedelem uram szavát sem hallom.
István is próbált hallgatózni, de bizony a békák minduntalan rázendítettek szerelmes tavaszi énekükre. Végül a fejedelem haragra gerjed, s így kezdett imádkozni:
- Uram, Istenem, tiéd az éjszaka, és tiéd a nap. A te parancsodat követi az egész teremtett világ. Parancsold meg ezeknek a békáknak, hogy hallgassanak el, hogy meghalljuk pogány ellenségeinket, s ne üssenek lopva rajta Krisztus katonáin!
Abban a pillanatban megdördült az ég, s utána dermedt némaság telepedett a tájra. A békák elnémultak. Zete álmélkodva nézett a fejedelemre, aki forrón adott hálát Urának.
Nem tudta így Koppány meglepni István seregét, aki nemsokára fényes győzelmet aratott rajta.
A Törökkoppány határában található Sötét kerékallya dűlő békái pedig azóta is némák, nem veri fel kuruttyolás zaja a nádas csendjét ezzel is őrizve első szent királyunk emlékét immár ezer éve.
A monda forrása itt található.
2. Szent István győzelme Koppány fölött
A hagyomány szerint a győztes csatára mégsem Törökkoppánynál került sor, hanem Veszprém és Várpalota között, Sólyon, ahol most hatalmas kard őrzi ennek emlékét.
Mások azonban Somogyvár környékére teszik a csatát, hiszen errefelé lehetett a legendák szerint a pogány vezér központja. Ehhez az elképzeléshez tartozik az a legenda, mely szerint aztán Szent István saját kezűleg négyelte fel Koppányt (na persze :-)), és a kardot a Szentesica forrásban mosta le utána.
3. A veszprémi Gizella kápolna
Következő történetünk Veszprémbe visz, a királynék városába. Történt ugyanis egy alkalommal, hogy Szent István távol volt, amikor pogányok vették körbe a várost. A király azonnal felesége segítségére sietett, ám végül maga is menekülni kényszerült, végül teljesen egyedül maradt, seregétől elszakítva a vár tövében kereste a felvezető utat.
Gizella királyné a templomban imádkozott, amikor nagy zajt hallott. A templomból kiszaladva férjét látta a pogányok elől menekülni. A királyné kezében a fényes feszülettel mutogatta urának az utat. Szent István így el is indult felfelé az úton, de csak úgy tudott menekülni, hogy hátradobta minden kincsét, palástját, aranyos kesztyűjét, ékköves gyűrűjét, s míg a pogányok összemarakodtak a kincseken, egérutat nyerve felért a hegyre.
Amikor pedig a pogányok látták, hogy nem jártak sikerrel, elhagyták a vidéket.
4. Szent István kardja
Apa és fia csöndesen gyalogolt a szűk ösvényen.
Egyszerű útiköpenyük nem árulta el kilétüket, de az alóla kibukkanó pompás fegyverek láttán bárki tudhatta, hogy urak lehetnek. Veszprém várát még kora reggel maguk mögött hagyták, s napnyugtakor kíséretük letáborozott. Ezen az úton már csak ketten mentek tovább. Lovaikat is hátra hagyták, úgy indultak el a Badacsony ősrégi, titkos barlangjai felé.
Az apa határozottan követte az ösvényt, s az elágazásoknál megmutatta fiának az ősi jelet, ami a helyes utat mutatta.
- Őseink követése tudod, milyen fontos. A legnagyobb királyi ékesség, az én tudásom szerint, a királyelődök után járni, a szülőket utánozni. Jól jegyezd meg, merre megyünk, mit teszünk, hiszen egyszer neked is meg kell mutatni azt fiadnak!
Az ifjú szótlanul hajtotta le fejét. Nem merte elárulni atyjának fogadalmát, hogy tisztaságát haláláig őrizni fogja, s feleségét húgának tekinti. Nem merte elmondani neki, hogy nem saját fiát fogja majd egyszer ezen az úton végig kísérni. Némán bólintott, s tovább haladtak a fák között.
Hamarosan kiértek egy tisztásra, hol öreg táltos várta már őket. A ráncos arc felderült, amikor meglátta az érkezőket.
- Árpád vére! Elhoztad hát az ifjút!
A táltos kedvtelve nézte a délceg herceget, aki szálfatermetű volt maga is, mint atyja, s mint általában az Árpádok, kik fejjel magaslottak ki népük közül. Fürkészve nézett a barna szemekbe, s Imre úgy érezte, mindent lát és érez az öreg, amit gondol. Megkönnyebbült, amikor a táltos végre elfordult, s apjához szólt:
- Büszke lehetsz fiadra, Árpád vére!
István elmosolyodott, majd így szólt:
- Magam is úgy gondolom. Isten kegyelméből méltó utód követ majd a trónon.
A táltos ekkor eltűnt a tisztás szélén álló barlangban, s egy díszes karddal tért vissza, amit átnyújtott Istvánnak. Az apa ekkor fia felé fordult:
- Atyámtól, Gézától kaptam e kardot, ahogy ő is atyjától. Isten kardja ez, mivel egykoron Attila harcolt, s amit később Álmos kapott meg, hogy ezzel keressen új hazát nekünk. Sok vér tapad e kardhoz, mindazok vére, kik népünkre támadtak, de Isten áldása kíséri a kard hordozóját, ezért miénk most e gyönyörű ország!
Felövezte fiát a karddal.
- Férfi lettél, s Magyar országának hercegeként téged illet mostantól e kard. Ha ellen támad országunkra, tudod, hol találod meg.
Imre visszaadta a táltosnak a kardot.
- Őrizd meg a kardot, ahogy őseid tették. S ha szükségem lesz rá, keresni foglak.
Elbúcsúzott apa és fia, s elindultak vissza.
Amikor elnyelte lépteik zaját az erdő, s az ágak sűrűjétől nem látszódott már alakjuk, a táltos nagyot sóhajtva rogyott le egy kőre, s arcát a lenyugvó nap felé fordította.
- Boldogasszony anyánk, ki fogja követni az atyát, ha a fiú előbb meghal? Ki fogja hordani Isten kardját?
A legenda szerint sokáig őrizték még az utolsó táltosok Szent István kardját a badacsonyi barlangokban. De a XIV. századtól már a prágai Szent Vid székesegyházban található meg a híres kard.
A Szent István-legendák után ismerd meg a többi balatoni mesét!
Ismerd meg a többi Balatoni legendát, amit összegyűjtöttem (vagy írtam :-)), és gyere vissza jövő vasárnap, mert vasárnap a Minavidin mesevasárnap, és hozom a következőt!
Vagy olvass bele mesekönyvembe, amiben két balatoni tündérke egy régi legenda nyomába ered, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése. Itt meg is tudod rendelni, hogy legyen saját példányod is!
