A hold
Egyszer régen, réges-régen, amikor még emberek sem éltek e világon, és fekete volt az éjszaka, mint a korom, volt egy sűrű sötét erdő, annak közepén pedig egy tisztás. Amilyen sötét volt az erdő, olyan napsugaras volt a tisztás. Selyemzöld füve telehintve ezerszínű virágokkal, százszorszép, ibolya, kankalin, nefelejcs virágzott ott. Kis patak szelte ketté a rétet, kedvesen csobogva köszöntötte a virágokat minden reggel. De még boldogabban csobogott a kis patak, ha a rét tündérével találkozott. A kis Réttündérnek az aprócska tisztás volt az otthona, az egész világa. Rakoncátlan szőke fürtjeit szellő borzolta mindig, hiába próbálta virágkoszorúval lefogni. De ő maga is rakoncátlanul futkározott, kacagott, mosolyra derített mindenkit maga körül. Mosolyogtak a virágok, a kis patak, az erdőszéli fák, az erdő sötét vándorai, amikor megpihentek napfényes kis birodalmában, és ő friss almával kínálta őket.
Messze az erdőtől, a réttől, ott, hol véget ér a világ, ott kezdődik a hatalmas, végeláthatatlan tenger. Dörgő hullámai között élt a fékezhetetlen Óceánfi. Nagy, fekete haja örökké sós volt a tenger vízétől, és boldog volt, ha belekacaghatott a tengerek viharaiba, élvezhette a fékezhetetlen tombolást, meglovagolhatta a hatalmas hullámokat, együtt sodródhatott a hurrikánnal. S ha megelégelte a harsogást, megpihent a tenger partján, zöld szeme sokszor egészen kék volt, ahogy lelke egyesült a végtelen kékséggel. Mert a végtelenség volt a lételeme. S az őserő, a víz.
Senki sem tudja, hogy találkozott Réttündér és Óceánfi. Azt sem tudja senki, hogy szerethetett egymásba a kis bezárt világában boldog tündér a végtelen fiával. Annyira különböztek, hogy nemcsak mások, de maguk is féltek kezdetben egymástól. De a kezdeti félelem elmúlt, és olyan boldogság született, melyet soha nem képzeltek sem ők, sem értük aggódó szüleik, barátaik.
Óceánfi egészen megszelídült, amikor kedvese kezét megfogta, Réttündér előtt pedig új világ tárult ki. Óceánfi erős karjaiba kapta aprócska szerelmét, s végtelen gyöngédséggel vitte a habokba, együtt lovagoltak kedves delfinek hátán, megpihentek a kókuszpálmák alatt, s még a büszke pálmák is csendesebben susogtak, hogy ne zavarják a szerelmesek álmát. Együtt gyönyörködtek a trópusi naplementében, s az örökké nyughatatlan óceán szürke, kék, zöld játékában. A tündér szorosan hozzábújt kedveséhez, s együtt vágtak neki a viharoknak, a lány először félve, majd az erős karok védelmében egyre bátrabban kacagott bele a zivatarba, hurrikánba. Kócos hajába kagylókat és korallokat akasztott Óceánfi.
De ugyanilyen boldogok voltak Réttündér birodalmában. Az árnyas fák alatt szerelme ölébe hajtotta fejét Óceánfi, aki dalolva fésülte ki a sót torzonborz hajából. Hosszú mesékkel altatta el, s ősi varázsszavakat susogott fülébe, hogy álma minél édesebb legyen. Mosolygott is álmában Óceánfi, de mosolygott ébren is. Együtt hintettek harmatot a szomjas virágok kelyhére hajnalban, együtt gondozták az almafákat, málnabokrokat, epret, hogy legyen mivel kínálni a vándorokat. S a fékezhetetlen Óceánfi szelíden simogatta az aprócska ibolyát, kankalint, amit korábban észre sem vett.
S hogy boldogságuk még teljesebb legyen, szerelmük gyümölcse nem késett soká. Az erdő fái is mosolyogtak, amikor látták a torzonborz apát egy elhagyott teknősbékapáncélban ringatni kisfiát, s még pirosabbra és nagyobbra növesztették almáikat, hogy legyen mivel labdáznia a gyermeknek. A selyemfű még selymesebbre nőtt, hogy kő ne karcolja az apró lábacskákat, s a kis mókusok hagyták magukat elkapni, hogy a kisfiú nevetve simogathassa őket. Amikor kacagva pancsolt a gyermek az óceán partján, táncot lejtettek előtte a delfinek, felkapták orrukra, s gyengéden dobálgatták a boldogságtól sikongató babát.
De aztán történt valami a gyermekkel, senki sem tudta, mi. A dundi kis karocskák, lábacskák egyre gyengébbek lettek, a napsütötte bőr halványodni kezdett, s a kisfiú már nem szaladt a selymes homokban, csak ült a kókuszpálmák alatt, s még egy kagylót megemelni is gyenge volt. S aztán kihunyt a fény a szeméből.
Mindkét szülő vigasztalhatatlan volt. Óceánfi mennydörgő hullámokat támasztott, és olyan hurrikán söpört végig a földön, amit nem látott még a világ. A hajlékony pálmák éppúgy recsegve-ropogva kidőltek, mint a szárazföld évszázados aggastyánjai: tölgyek, jegenyék, platánok. A zúgó orkánt csak egy hang harsogta túl, egy mennydörgő kérdés:
– Miért, miért, miért? Miért ez a csöpp gyermek? Mit vétett, hogy el kellett mennie? Miért tetted ezt Te, Kegyetlen velünk?
Réttündér csendesen zokogott a sötét fák alá bújva, kerülte a napot, a fényt, mely mindörökké nevetéstől ragyogó gyermeküket juttatta eszébe. A félhomályban mohapárnára borulva zokogta a kérdést:
– Miért, miért, miért? Miért vetted el a gyermekünk? Mit hibáztunk, amiért mennie kellett? Miért nem lehetünk boldogok?
A tombolástól és zokogástól fáradtan bújtak össze: Óceánfi és Réttündér. Szorosan ölelték egymást, és egymástól is csak ugyanazt kérdezték:
– Miért, miért, miért?
Egyszercsak napsugár vetődött arcukra. A lágy simogatásra mindketten felkapták fejüket. Ott állt előttük sugárzó pompájában az ég ura: a Nap. Szelíden szólította őket:
– Gyermeketeknek küldetése van, ezért kellett távoznia az élők sorából. Nem büntetésből hagyott el benneteket, hanem azért, mert szeretetetektől megerősödve megért arra a feladatra, melyre született.
Ő lesz az éjszakai vándorok lámpása, a tengerek áramlásának ura. Ő lesz az, aki ciklusaival irányítja a föld népeinek életét, életre hívja gyógynövények erejét, és egyszer, nagyon soká egy új faj, az emberek asszonyainak termékenységét. Gyermeketek nagyra hivatott, és csak kettőtök frigyéből jöhetett létre ez a hatalmas erő.
Benne megvan a Te mosolyod, asszonyi gyöngédséged, amivel uradat is megszelídítetted – tekintett a könnyes szemű anyára – megvan benne titkos női erőd, a szereteted, a termékenységed, mellyel a legapróbb ibolyát, a legvénebb almafát is kivirágoztattad.
S megvan benne a Te fékezhetetlen erőd, a hatalmas, a végtelen iránti vágyad, mellyel a szeleket, tengereket is irányítani tudod – nézett a még mindig haragos szemű apára. – Az a férfiúi őserő, mely kérlelhetetlen, és dacol a Legnagyobbal is, miközben meghajtja fejét egy apró asszony előtt. S megvan benne szerelmetek harmóniája, mely összehozta az ellentéteket, és ezzel egy még tökéletesebb új életet hozott a földre.
Fiatok ezért az én éjszakai társam lesz, s az Úr a Hold nevet adta neki. Éjszaka, nézzetek fel az égre! – azzal álomba szenderítette őket. Édes, enyhet adó álmot bocsátott rájuk simogató, meleg sugaraival.
Amikor éjszaka felébredtek, fiuk arca nézett le az égről. Ragyogóbban, fényesebben, mint valaha:
– Anya, Apa, láttok engem? Büszkék vagytok rám? Nektek köszönhetem az életem, Nektek köszönhetem, hogy itt vagyok – kék sugarával végigsimított szülei arcán, balzsamos gyógyírt csepegtetett szívük sebére.
Azóta nem sötét az éjszaka, azóta kíséri lámpás az éjszakai vándorokat, és ezért tudja a távoli Hold még a hatalmas óceánt is megszelídíteni. Ezért van hatással az emberek asszonyainak termékenységére, a gyógynövényekre. És ezért él örök harmóniában égi társával, a Nappal.
Nem telt bele egy év, egy éjszaka sugarai már saját kistestvére kócos haját simogatták, akit egy teknősbéka elhagyott páncéljában ringatott édesapja, miközben édesanyja ősi varázsszavakat suttogott fülébe, hogy álma még édesebb legyen.
Tokody Klára 2006.
Ha tetszett, amit olvastál, gyere és csatlakozz MinaVidi Facebook vagy Instagram oldalához, vagy maradj itt a blogon, ahol további ötleteket találsz balatoni kirándulásokhoz, együtt töltött időhöz, meséléshez és úgy általánosságban a balatoni hangulathoz, életérzéshez.