Az Úr vidáman tekintett le angyalkáira. Összevissza röpdöstek, szorgoskodtak, formáztak, festettek.

  • Annak legyen hosszabb nyaka – mondta az egyiküknek – hogy felérjen a legmagasabb fákig.
  • És milyen színű legyen? – kérdezte a kis puttó.
  • Legyen csíkos! – mondta egy másik.
  • Nem, nem – csóválta a fejét az Úr -, legyen inkább foltos. És hívják zsiráfnak – majd rálehelt. A zsiráf elfutott.
  • Ez milyen? – kérdezte egy kis pufók arcú, barna hajú angyalka, s egy szép barna madarat mutatott.
  • Elegáns, nagyon elegáns – bólogatott az Úr.

Ebben a pillanatban odapattant egy másik, szőke fürtös angyal, és kikapta a kezéből. Odaszaladt a rózsaszín festékes vödörhöz, és belemártotta a madarat.

  • Neeeee, add vissza! – kiabálta a madár alkotója, de aztán jobban megnézte – Hmm, nem is rossz.
  • Igen, igen, így még elegánsabb – állapította meg az Úr is.
  • Mi legyen a neve? – kérdezte a barna hajú angyalka.
  • Legyen melingó – javasolta a szőke hajú.
  • Inkább flamingó – mondta az Úr, s rálehelt. A flamingó elrepült.

És eljött a hetedik nap.

Az Úr és angyalkái elégedetten tekintettek le az alkotásra. Gyönyörű volt a világ, bármerre néztek. Emitt méltóságteljes hegyláncok magasodtak az ég felé, amott gyönyörű erdők sötétlettek, folyók kék szalagja futott a hatalmas óceánok felé, a sivatagok arany homokdombjait oázisok tarkították, végtelen zöld mezőkön ezernyi virág tarkállott.

S Ádám gyermekei, az emberek népesítették be ezt a gyönyörű világot. Az Úr még nagyobb örömmel nézte őket, ahogy szántanak, vetnek, halásznak, vadásznak, s időnként hálával fordulnak az ég felé.

  • Oda nézzetek! – kiáltotta az egyik angyalka, és egy különösen szép vidékre mutatott.

Kies síkság terült el szemeik előtt. A síkság egyik oldalán különös alakú hegyek magasodtak, egyik-másik tüzet köpve magából a magasba. Másik oldalát szelíd dombok övezték, sűrű vadonnal borítva, itt-ott bukkant csak elő egy-egy naposabb rét. Aprócska falvak pöttyözték a dombokat, körülöttük szépen gondozott szőlőtőkék sorakoztak katonás rendben. A falvakban takaros templomok álltak, vidáman szólt a harangszó a vasárnapi misére szólítva az embereket.

Áhítattal nézték az angyalkák a vidéket, s bizony az Úr szemében is oly kedves lett, hogy a meghatottságtól kicsordult a könnye.

A könny hamar ellepte a síkságot, s gyönyörű zöld vizű tó lett belőle.

A pajkos szőke angyalka szárnyával felborzolta a vizet.

  • Se ezt minek nevezzük?
  • Legyen a neve… – az Úr elgondolkodott – legyen a neve… legyen Balaton!

Forrás: Garay János – Balatoni kagylókból

Az Úr könnye története után ismerd meg a többi balatoni legendát!

Az Úr könnye története után ismerd meg a többi Balatoni legendát, amit összegyűjtöttem (vagy írtam :-)), és gyere vissza jövő vasárnap, mert vasárnap a MinaVidin mesevasárnap, és hozom a következőt! 

Vagy olvass bele mesekönyvembe, amiben két balatoni tündérke egy régi legenda nyomába ered, hogy kiderítsék, hova tűntek az óriások, akiknek köszönhető a Balaton születése.

könyv mockup